Utolsó módosítás: 2005/09/06
Változatszám: 2.61.0
CD-s alapok.
Ken Pohlmann: The Compact Disc Handbook, második kiadás, 1992 (ISBN 0–89579–300–8) könyve nyomán:
„Az egyszer írható médiát a hagyományos – csak lejátszható – lemezekhez hasonlóan gyártják. A hordozó itt is – mint a hagyományos CD-k esetén – polikarbonát, ezt egy fényvisszaverő és egy felső védőréteg követi, azonban a polikarbonát és a fényvisszaverő réteg között van egy szerves festékből álló írható felület. … A hagyományos CD-kel szemben egy előformázott spirális barázdával vezetik az írólézert; ez nagymértékben egyszerűsíti az író hardver tervezését, és biztosítja a lemezek kompatibilitását.”
A CD-R alapvetően az alábbi rétegekből áll, fentről lefelé haladva:
címke [elhagyható]Igen, a „zöld” és „aranyszínű” CD-kben valóban arany van, de ha a lemezt a fény felé tartjuk, akkor észrevehető, hogy az aranyréteg elég vékony ahhoz, hogy át lehessen látni rajta (a vastagsága 50 és 100 nm közötti). Érdemes megjegyezni, hogy az adatok a címkézett oldalhoz vannak közelebb, nem a tiszta műanyag oldalhoz, ahonnan az adatokat olvassák. Ha a CD-R-en nincs felső védőréteg – mint amilyen pl. a Kodak „Infoguard”-on van –, akkor elég könnyű megkarcolni a lemez felső felületét, és így használhatatlanná tenni a CD-R-t.
karcolásálló és/vagy nyomtatható bevonat [elhagyható]
UV fénnyel kezelt lakk
fényvisszaverő réteg (24 karátos arany vagy ezüstötvözet)
szerves festékpolimer
polikarbonát hordozó (az átlátszó műanyag rész)
A nyomott CD-n magasabb és alacsonyabb területek találhatók, ezek neve „land”, illetve „pit”. A CD-író lézersugara olyan jeleket hoz létre a lemez festékrétegében, melyeknek hasonló fényvisszaverő tulajdonságaik vannak. A lemezen lévő pitek és landek váltakozása tárolja az információt, amit így zenei vagy számítógépes CD-lejátszóval vissza lehet olvasni. Részletek a (2-43)-as fejezetben.
A lemez írása a közepétől a széle felé halad, ez látható is egy már megírt CD-R-en. Egy 74 perces lemezen a spirális sáv 22 188 fordulatot tesz meg a a bevezetéstől (a középpontól 23 mm-re) a lemez széléig (58 mm) haladva; ez durván 600 sáv/mm-es sávsűrűséget jelent. A spirál kiegyenesítve kb. 5700 m hosszú lenne.
A CD-RW szerkezete eltérő:
címke [elhagyható]Az Információs források fejezetben további hivatkozásokat találhatunk (főleg http://www.cd-info.com/). Néhány szép ábra látható a http://www.pctechguide.com/09cdr-rw.htm címen. A http://www.chipchapin.com/CDMedia/cdda5.php3 címhez kapcsolódó lapokon található néhány, a lemez méreteivel kapcsolatos számítás.
karcolásálló és/vagy nyomtatható bevonat [elhagyható]
UV fénnyel kezelt lakk
fényvisszaverő réteg (alumínium)
felső dielektromos réteg
felvételi réteg (fázisváltó film – az a rész, melynek változhat a szerkezete)
alsó dielektromos réteg
polikarbonát hordozó (az átlátszó műanyag rész)
(Az írható CD felépítéséről a http://www.kando.hu/oktanyag/OPT_TAR/cd/fejez8.htm címen volt egy magyar leírás, de úgy tűnik, hogy törölték az oldalt – a fordító megjegyzése.)
A Philips "Principles of Phase Change Recordings" című dokumentuma a http://www.licensing.philips.com/information/cd/rec/ címen jó ábrákkal és részletes leírással mutatja be a CD-RW működését (magyar fordítása a http://delfin.klte.hu/~nagysz/cd/cd-rw.html címen található – a fordító megjegyzése).
Ez egy nagyon szerteágazó téma. A (8-1)-es fejezetben található linkek egy része idevág, különösen a http://www.cd-info.com/, a http://www.cdpage.com/ és és az alt.cd-rom FAQ lapok.
Íme a szabványok és a gyakran használt azonosítók rövid áttekintése:
Ha meg szeretnénk vásárolni a szabványok másolatát, nézzünk el a http://www.licensing.philips.com/ címre. Nem olcsók! Néhány letölthető a http://www.ecma-international.org/ címről. Az ECMA-119 írja le az ISO-9660-at, és az ECMA-130 tartalma körülbelül a „sárga könyvnek” felel meg.
SVCD – lásd http://www.iki.fi/znark/video/svcd/overview/. A lemezek módosított Fehér Könyv formátumúak, 2x-es lejátszót használnak változó bitsebességű MPEG-2 kódolással a VCD 1x-es sebességű MPEG-1-ével szemben.
HDCD – lásd http://www.hdcd.com/. A lemezek formátuma a Vörös Könyvnek megfelelő, de a zenei adatok legkisebb értékű bitje további információkat kódol. Normál CD lejátszón is jól hangzanak, de egy HDCD lejátszón még jobban szólnak.
Az SACD igazából nem CD formátum. Lehet rajta egy, a Vörös Könyvnek megfelelő réteg, melyet a szabványos CD-lejátszók le tudnak játszani, de a nagy hanghűség eléréséhez speciális lejátszóra van szükség.
Általában ez eldönthető a csomagolásra vagy a lemezre pillantva:
Van néhány utalás a Compact Disc MIDI vagy CD-MIDI-re.
A High Speed CD-RW-ről a (4-46)-os fejezetben található néhány megjegyzés.
A másolásvédelem (copy protection (néha tévesen „copyright protection”-nek nevezik)) egy termék olyan funkciója, amely megnehezíti a pontos másolat készítését. A célja nem a másolás lehetetlenné tevése – általában ezt nem lehet elérni –, hanem inkább megnehezíteni a szoftverek és zenék „alkalmi másolását”.
Nem az információkat akarja elrejteni a fürkésző szemek elől; a CD-ROM-on lévő adatok titkosításáról a (3-19)-es fejezetben olvashatunk.
Más, de hasonló dolog a „counterfeit protection” (hamisítvány elleni védelem), amikor is a kiadó könnyen azonosíthatóvá akarja tenni a nagy mennyiségben készült másolatokat. Ennek egyik példája, hogy a Microsoft hologramot tett az utóbbi CD-ROM-jainak belső peremére. Teljes CD-készítő üzemek vannak ilyen hamis szoftverek készítésére (a legnagyobb tettes Kína), ezért a nagyobb szoftvercégek komolyan törődnek ezzel.
Régen ritkák voltak a másolásvédett CD-ROM-ok, de ahogy nőtt a CD-írók népszerűsége, úgy nőtt a másolásvédelem elterjedtsége is. Az utóbbi pár évben kiadott játékok nagy százaléka védett volt.
Egy újabb fejlesztés a zenei CD-k másolásvédelme, melyet az Interneten keresztüli MP3 cserebere növekedése inspirált. Ezt sokkal nehezebb megoldani, mivel a védelemnek lehetővé kell tennie a CD-lejátszó normális működését, de a CD-ROM meghajtó általi olvasáskor módosítania kell a lejátszást. A legjobb, ami elérhető az az, hogy a felhasználónak analóg módon le kell játszania a zenét és újra bedigitalizálni azt, ami csak tökéletlen reprodukciót tesz lehetővé.
A http://news.cnet.com/news/0-1005-201-7320279-0.html címen található cikk egy jó bevezetés a témába.
Néhányan megkérdőjelezték, hogy a másolásvédelem legális-e. Néhány országban lehet, hogy nem az. Az USA-ban a törvények megengedik a szerzői joggal védett anyagok „szabad felhasználását”, de azt nem követelik meg, hogy a tartalomszolgáltató ezt könnyen megvalósíthatóvá tegye. Így bár egy szám saját használatra való lemásolása legális lehet, semmi nem írja elő a törvényben, hogy a kiadónak nem védett formában kell elérhetővé tennie az anyagot. A másolásvédelem már sok éve óta jelen van – néhány, az Apple II-n alkalmazott megoldás emlékezetesen bonyolult volt –, és sosem kérdőjelezték meg a jogosságát.
A http://overclockers.com/tips907/ címen olvasható egy cikk arról, hogy a „szabad felhasználás” az USA-ban miért inkább törvényes, mint alkotmányos jog, és hogy ez mit jelent a felhasználó számára. (A szabad felhasználást a magyar jogban a szerzői jogi törvény tárgyalja, lásd a (3-33-3)-as fejezetet. Az itt leírtak az USA-ra érvényesek. A fordító megjegyzése.) A cikk néhány érdekes idézetet is tartalmaz a DMCA-val és DeCSS-sel kapcsolatos bírósági ügyekről, főleg ez említésre méltó: „We know of no authority for the proposition that fair use, as protected by the Copyright Act, much less the Constitution, guarantees copying by the optimum method or in the identical format of the original.” („Nincs tudomásunk arról, hogy a szabad felhasználás – amint azt a szerzői jogi törvény, semmint az alkotmány tárgyalja – során garantálni kellene az ideális módszerrel történő vagy az eredetivel azonos formátumú másolást.”) Más szóval értelmetlen amellett érvelni, hogy a „szabad felhasználás azt jelenti, hogy a kiadónak lehetővé kell tennie a tökéletes digitális másolat készítését (egy gyengébb minőségű digitális vagy analóg másolattal szemben).
A következő fejezetek külön tárgyalják a zenei és az adat CD-k másolásvédelmét.
Több módszer létezik. A http://www.tomshardware.com/storage/02q2/020617/index.html címen található egy jó összefoglaló cikk néhány gyakori másolásvédelmi technikáról. Egy másik forrás a „CD Protections” cikk a http://www.cdmediaworld.com/hardware/cdrom/cd_protections.shtml címen.
Bárkinek, aki le szeretné védeni a saját lemezeit: nem érdemes vesződni vele. A másolásvédelem – egészében véve – nem megoldás. Ha fontosabb alkalmazásokról van szó, mint például egy játék vagy CAD csomag, fontolóra lehet vehenni valamely – a későbbiekben felsorolandó – kereskedelmi módszert, vagy (Isten ments) egy dongle használatát. Általában azonban ha egy lemez olvasható, akkor a tartalmát le lehet másolni. Ha nem akarjuk, hogy valaki lemásolja a dolgainkat, akkor jobban járunk, ha titkosítjuk őket (3-19).
Egy egyszerű és gyakran használt módszer, hogy megnövelik néhány file méretét a CD-n, így azok több száz MB hosszúnak tűnnek. Ezt úgy valósítják meg, hogy a lemez képén a ténylegesnél sokkal hosszabbra állítják a file hosszát. A file valójában több másik file-lal is átfed. Mindaddig, amíg az alkalmazás ismeri a file valódi hosszát, a program hibátlanul működik. Ha a felhasználó megpróbálja átmásolni a file-okat a merevlemezére, vagy a lemezről file-onkénti másolatot készít, próbálkozása sikertelen marad, mert a CD látszólag néhány GB adatot tartalmaz. (A gyakorlatban ez nem tartja vissza a kalózokat, mert mindig teljes képet másolnak. És nem, egyik szabványos programmal sem lehet ilyen lemezt készíteni.)
Egy lehetséges megvalósítás – ha elég nagy beleszólásunk van az olvasó és a szerkesztőprogram működésébe –, az, hogy hibás ECC (hibajavító) kódokat írunk egy adatszektorba. A szabványos CD-ROM hardver automatikusan javítja a „hibákat”, így más adatok fognak felíródni a céllemezre. Ezután az olvasó betölti a szektort hibajavítás nélküli nyers adatként. Ha nem találja az eredeti javítatlan adatokat, akkor a lemez egy „javított” másolat. Ez igazán csak olyan rendszerekben használható, ahol a meghajtó szerkezete és firmware-je jól meghatározott, ilyenek pl. a játékkonzolok. Ezeket „raw” olvasással lehet másolni.
Egy kifinomultabb módszerben a lemezre speciális adatmintázatokat írnak. Az EFM-kódolás után kapott adatfolyamot egyes írók nehezen tudják reprodukálni, valószínűleg azért, mert nem a megfelelő értékű összekötő bitet választják. Ezt a weblapokon többnyire úgy említik, mint „writing regular EFM patterns” vagy „weak sectors”. Az EFM részleteit a (2-43)-as fejezet tárgyalja.
Kevésbé bonyolult – és most már nem hatékony – módszer olyan ezüst CD nyomása, amely a 74 perces CD írható tartományán kívül is tartalmaz adatokat. A lemez másolása ezesetben nehezen beszerezhető nyers CD-t igényelt – ehelyett most már egy túlírt 80 perces lemez is elég ( (3-8-1)-es és (3-8-3)-as fejezetek).
Egyes PC szoftverházak nem szabványos szüneteket használnak a zenei sávok között, és az indexpontokat nem várt helyekre teszik. Ezek a lemezek a legtöbb szoftverrel másolhatatlanok, és nemigen lehet duplikálni őket olyan íróval, amely nem támogatja a lemez-egyszerre írást (lásd (2-9)-es fejezet). Jó olvasóval és szoftverrel azonban ez sem túl komoly probléma.
Egy másik némileg elterjedt módszer az volt, hogy nem szabványos lemezt készítettek, egy 4 másodpercnél rövidebb sávval. A legtöbb írószoftver, és valójában néhány író is visszautasítja az ilyen lemezek másolását, vagy megpróbálják ugyan, de elrontják. Egy védett alkalmazás ellenőrizné a kérdéses sáv jelenlétét és hosszát. Néhány író azonban sikerrel járhat, tehát ez sem bombabiztos módszer. (Egy esetben a CD-író képes volt három másodpercnél kicsit hosszabb sávokat létrehozni, de az egy másodperces sáv írását visszautasította. Elképzelhető egy határ, amelynél rövidebb sávot egy író sem tud létrehozni.) Ilyen esetekben a kalóznak magából a programból kell eltávolítania az ellenőrzést.
Néhány lemezmásoló összezavarodhat, ha egy CD-re több adatsávot írunk fel, az adatsávok közé pedig zenei sávokat teszünk. A további sávokban található adatokat azonban nehéz ténylegesen felhasználni.
Néha egy lemez másolatának eltérő a kötetcímkéje. Ez általában csak a file-onkénti másolásnál fordul elő, nem lemezkép másolásánál, így a lemez nevének ellenőrzése néha hasznos lehet, de nem túl hatékony.
A tartalomjegyzék-tábla (TOC) módosításával elérhető, hogy a lemez nagyobbnak tűnjék a ténylegesnél, ami néhány másolóprogrammal elhiteti, hogy a lemez túl nagy.
Egyes trükkösebb technikák nem szabványos pit geometriát használnak, így az olvasó az egymás utáni próbálkozások során különböző adatot olvas. Néha az olvasó „1”-et lát, néha „0”-át. Ha a sáv olvasása közben a CD-ROM meghajtó minden alkalommal különböző adatot lát, akkor a szoftver tudja, hogy a lemez eredeti. A másolat mindig ugyanazt az adatot adja vissza. (Mint ahogy egyes CD-ROM meghajtók is… ez a technika nem mentes a problémáktól.)
Néhány program megvizsgálja a lemezt és megpróbálja megállapítani, hogy az CD-R-e. Ez nem működik minden olvasó esetén, és lehet álcázni is a lemezeket, ezért ez a módszer nem túl hatékony.
A CloneCD ( (6-1-49)-es fejezet) sok másolásvédett lemezt gond nélkül le tud másolni – megfelelő olvasó és író kombinációval. Fő funkciója a „raw” olvasás és írás, amit nem minden meghajtó támogat.
A Laserlok rendszer (http://www.diskxpress.com/) azt állítja, hogy kis költséggel képes megakadályozni a jogosulatlan lemezmásolást. CloneCD-vel az ilyen lemezek másolhatók.
Egy másik, ettől független termék a LaserLock az MLS LaserLock International-től (http://www.laserlock.com/) hasonló tulajdonságokkal rendelkezik. CloneCD-vel másolható.
A TTR Technology DiscGuard-ja (http://www.ttr.co.il/ vagy http://www.ttrtech.com/) azt állítja, hogy képes egy olyan aláírást elhelyezni a nyomott és írt CD-ken, amit minden CD-ROM meghajtó képes észlelni, de ami nem reprodukálható speciális hardver nélkül. Ezt egy program használhatja másolásvédelemi célra: ellenőrzi az aláírás meglétét, és ha nem találja azt, leáll.
A Sony DADC hasonló terméket támogat Securom néven. Némi információ található a http://www.sonydadc.com/hotnews/secu_fra.htm címen.
Egy másik változat a C-Dilla SafeDisc[tm]. A Macrovision felvásárolta őket (http://www.macrovision.com/). Az újabb termékük, a SafeDisc 2 volt az első, amely „weak szektorokat” használt.
További változat a Link Data Security (http://www.linkdata.com/) CD-Cops terméke.
Itt az a kihívás, hogy olyan lemezt kell készíteni, amely lejátszható normál zenei CD-lejátszón, de nehezen lehet másolni vagy MP3-ba „leszedni”. A 2001 közepén megjelent módszereket a Macrovision (2-4-3) és a SunnComm (2-4-4) fejlesztette ki.
A zenei CD-k másolásvédelmének az első formája az SCMS volt. Ez csak olyan íróknál működik, melyek támogatják az SCMS-t – kimondottan ilyenek a kommersz asztali zenei CD-felvevők. A „professzionális” írók és a számítógéphez csatlakozó írók nem támogatják az SCMS-t. Lásd a (2-25)-ös fejezetet.
Némely CD hibás TOC-ot (Table of Contents; lásd a (2-27)-es fejezetet) használt, ami megzavart néhány CD-ROM meghajtót és zenebeolvasó szoftvert. Az újabb eljárások megpróbálják úgy módosítani a zenei adatokat, hogy azok megzavarják a CD-ROM meghajtókat, és így azok csak zajt játszanának le. A következő fejezetekben részletesebben tárgyaljuk ezeket a módszereket.
A www.fatchucks.com egyik weblapján volt egy lista a gyaníthatóan másolásvédett lemezekről, és néhány tipp ahhoz, hogy hogyan lehet a kiadókkal tudattatni, hogy nem helyeseljük a másolásvédelmet. Úgy tűnik, hogy az oldal megszűnt, de egy archivált változata megtekinthető itt: http://web.archive.org/web/20031206075520/www.fatchucks.com/corruptcds/
A másolásvédelem több formája is megsérti a CD-DA szabványt, ezért az ilyen lemezek nem használhatják a hivatalos CD logót. Ugyanakkor sok CD-n egyébként sincs sehol rajta a logó, ezért ennek hiánya nem bizonyít semmit.
J.A. Halderman „Evaluating New Copy-Prevention Techniques for Audio CDs” („Zenei CD-k új, másolásgátló eljárásainak vizsgálata”) című tanulmánya (csak PostScript formátumban) a http://crypto.stanford.edu/DRM2002/halderman_drm2002_pp.ps címen található. A tanulmányt benyújtották a 2002 ACM Workshop on Digital Rights Management (http://crypto.stanford.edu/DRM2002/prog.html).
Ha egyébként úgy gondoljuk, hogy a zenei kiadók és előadók minden eladott CD-ből nagy hasznot húznak, akkor érdekes lehet egy, az Electronic Musician-ben megjelent cikk, amely arról szól, hogy honnan jön és hova megy a pénz. Lásd: http://industryclick.com/magazinearticle.asp?magazineid=33&releaseid=9554&magazinearticleid=132835&SiteID=15 (Lehet, hogy a cikk megnézéséhez Internet Explorer szükséges, a linuxos Netscape 4.7 nem tudta megnézni az oldalt.)
Érdekes számok: az eladott CD-knek csak kb. 16 %-a nem veszteséges. A maradékot a nyereséges CD-k tartják el. Az előadók kb. 3 %-ának kel el annyi CD-je, hogy jogdíjat kapjon utánuk. Ilyen számadatok mellett nem meglepő, hogy a zeneipar kalózkodás elleni intézkedéseket foganatosít.
Hírek és kommentárok:
2000 első felében a TTR Technologies bejelentette a MusicGuard (http://www.MusicGuard.com/) nevű termékét, mely azt állította, hogy meg tudja akadályozni a zenei CD-k másolását. A terméket visszavonták, de a módszer újra felbukkant 2001 közepén a Macrovision (http://www.macrovision.com/) SafeAudio nevű termékében.
Az alapvető ötlet az, hogy olyan hangmintákat készítenek, amelyek zajt tartalmaznak, és a környező ECC adatokat úgy összekavarják, hogy az egy nem javítható hibának tűnjék. A zenei CD-lejátszók a lejátszás során interpolálják a mintákat, de a digitális zenét leszedő CD-ROM meghajtók általában nem. Az eredmény egy olyan lemez, amely lejátszható egy CD-lejátszón, de nem olvasható be vagy másolható le jól egy CD-ROM meghajtóval.
Néhány idevonatkozó weblap és cikk:
A digitális lejátszás során az olvasó a „raw” hangmintákat olvassa le a lemezről, valószínűleg módosítja azokat (pl. megváltoztatja a byte-sorrendet) úgy, ahogy arra a hangkártyának szüksége van, és utána kiírja azokat a hangeszközre. Néhány évvel ezelőttig a legtöbb CD-ROM meghajtó ebben elég gyengén szerepelt, részben azért, mert az analóg és digitális utak logikailag eltérőek voltak a tervezők fejében. A zenei CD-k az analóg utat használták, az adat CD-ROM-ok a digitálisat, és bár lehetett hangot küldeni a digitális úton, nem tűnt úgy, hogy ennek sok jelentősége lenne. (Néhány további megjegyzést a (2-15)-ös fejezetben találhatsz.)
A Macrovision úgy tűnik, azt használja ki, hogy az analóg és a digitális úton eltérően kezelik a nem javítható hibákat. Amikor egy zenei CD-t játszunk le a CD-lejátszóban vagy a CD-ROM meghajtóban, akkor az analóg utat használjuk. Ilyenkor nem javítható (E32) hiba esetén megvizsgálják a hiba előtti és utáni mintákat, és a közöttük levőket interpolációval közelítik. Ez egy karcos CD esetén azt jelenti, hogy lehet, hogy nem pontosan az eredetileg felvett mintákat hallod, de nem fogsz hibát hallani, mert az ki lett simítva. Ez a funkció adat CD-ROM esetén nem használható – a táblázatod interpolálása nem fog rajtad segíteni.
A legtöbb CD-ROM meghajtó esetében a digitális zene leszedésekor a zenei szektor olvasása hasonló az adatszektor esetén végzetthez: a nem javítható hibákhoz nem nyúlnak. Az interpolált minták helyett az eredeti – a karcolás következtében sérült – hang hallható. Ez az oka, hogy néhány CD-t jól le lehet játszani a számítógépen, de ha ugyanazzal a meghajtóval megpróbáljuk beolvasni a zenét a CD-ről, akkor az tele lesz hibával. A hibák mindkét esetben ott vannak, de egy asztali CD-lejátszónál a hibás részeket kisimítja az analóg kimeneti logika.
Néhány meghajtó lehet, hogy használ interpolációt kisebb sebességű DAE esetén. Ebben az esetben a beolvasási sebesség 1x-re állításával le kell tudnunk „szedni” a számot egy másolásvédett lemezről.
Néhányan javasolták, hogy a leszedett zenében szoftverrel lehetne interpolálni, kitörölve a zenéből azokat a biteket, melyeket a zenei cégek tettek bele. Ezzel a módszerrel az a gond, hogy a zene leszedése után a CIRC kódolás nem látható, így nem feltétlenül könnyű megadni a hibák helyét. Például minden bizonnyal lehet olyan alacsony szintű, de ritmikus torzítást készíteni, amely észrevehető és zavaró, de nehéz automatikusan azonosítani.
(Előfordulhat, hogy a másolásvédelem megkerülésére készített bármely szoftver a DCMA-ba (Digital Millenium Copyright Act) ütközik, és készítőjét pénzbírság és bűnvádi eljárás várja. Ha végiggondoljuk, lehet, hogy az előző eszmefuttatás is illegális. A DCMA-ról további információkat a http://www.eff.org/ címen találhatsz. (A DCMA természetesen csak az USA-ra vonatkozik, de a magyar szerzői jogról szóló törvényben is van említés a másolásvédelmekről és azok megkerüléséről – a fordító megjegyzése.))
Hogyan készíthető „tiszta” másolat a védett lemezekről? Négy alapvető módszer van, ezek – a legkevésbé jótól a legjobbig – a következők:
(1) Közvetlenül a meghajtó analóg kimenetéről veszel fel, a hangot a hangkártyába vagy egy külső A/D-átalakítóba vezetve. Némi minőségromlás fellép a digitálisról analógra és visszaalakítás közben – erre építenek a kiadók is.
(2) Valószínűleg megoldható az, hogy a lemezt lejátszod egy S/PDIF csatlakozóval rendelkező CD-lejátszón, és a hibás helyeken interpolált digitális kimenetet kapsz. Ha ezt egy digitális hangkártyára vagy egy CD-felvevő S/PDIF bemenetére kötöd, akkor lehetséges az eredeti pontos másolatát rögzíteni. Természetesen ez 1x-es sebességgel történik, és lehet, hogy a sávok határát kézzel kell beállítani, így ez a módszer elég unalmas lehet. Lehet, hogy ezt el lehet kerülni egy CD-R „másolóval”, de az olcsó típusok az SCMS hozzáadásával bonyolítják a dolgokat. Ne felejtsd el, hogy a CD-knél előfordulhat generációs veszteség, különösen ha CD-R-ről veszel át (a nagyobb BLER érték miatt), ezért a CD-R-re másolás majd a zene leszedése a CD-R-ről némi körültekintést igényel. Lásd a (3-18)-as fejezetet.
(3) Néhány meghajtó támogat egy kiterjesztést, mely az újabb ATA/ATAPI és SCSI MMC specifikációkban szerepel. A „READ CD” parancsnak ez a kiterjesztése több jelzőbitet ad vissza, melyek jelzik, hogy egy zenei blokkban mely byte-ok nem voltak javíthatók a C2 szinten ( (2-17)-es fejezet). Egy zeneleszedő program ezeknek az információknak a birtokában el tudná végezni magának a hibás részek az interpolálását. Néhány alkalmazás már kihasználja ezt a funkciót, lásd a http://www.feurio.com/English/faq/faq_vocable_c2error.shtml címet. A cdspeed ( (6-2-11)-es fejezet) „drive check” funkciója jelzi, hogy a meghajtó képes-e visszaadni a „C2 mutatókat”.
(4) Egy olyan CD-ROM meghajtóval, amely interpolálja a nem javítható hibákat DAE közben, minden további teendő nélkül lehet zenét másolni és leszedni.
A zenei CD-k másolásvédelmének sikere vagy bukása két tényezőn múlik: milyen hatékonyan akadályozza meg a „gondatlan másolást”, és milyen problémákkal szembesülnek az eredeti CD-k jogos tulajdonosai a lejátszás során? A Macrovision azt állítja, hogy az „aranyfülű” teszthallgatói nem tudtak különbséget tenni, habár lehet, hogy a teszt elfogult, amennyiben a vájtfülűek high-end CD-lejátszókat használtak, melyek különösen jó munkát végeznek a nem javítható hibák eltüntetésében.
Jogos technikai aggodalom, hogy a másolásvédelem csökkenti a hibajavítás hatékonyságát. Mivel az ECC egy részét most arra használjuk fel, hogy a tiszta lemezt megfelelően lehessen lejátszani, ezért megnő annak az esélye, hogy a karcolások és ujjlenyomatok hallható minőségromlást okoznak. A gyakorlatban, ha a „zajt tartalmazó” mintákból nincs túl sok, és azok elég távol vannak egymástól, akkor a különbség statisztikailag elhanyagolható.
Egy utolsó tanács: ne tételezd fel, hogy bármely lemez, amelyről nem tudod tisztán leszedni a zenét, másolásvédett. Sok, nagyon sok üzenet volt már a különböző fórumokon olyan emberektől, akik úgy gondolták, hogy másolásvédett lemezt találtak, vagy hogy rájöttek, hogy egy bizonyos szoftverrel hogyan lehet a másolásvédelmet leküzdeni. Kezdd a gyakoribb okokkal: piszkos vagy rossz minőségű a lemez, lehet, hogy a CD-ROM meghajtód nem túl jó a zene leszedésében; nem a legjobb szoftvert használod. Rengeteg oka lehet annak, hogy nem sikerül egy zenei sáv leszedése. Az embereknek már évek óta nehézségei vannak a zene hibátlan leszedésével. Ha problémáid vannak, néhány tanácsot találhatsz a (3-3)-as fejezetben.
Bizonyos weblapokon (nevezetesen a cdfreaks.com-on) azt írták, hogy a CDFS.VXD lecserélése mindent megold. Az azonban teljesen mindegy, hogy a digitális zenét egy EXE vagy egy VXD szedi le. Mindezidáig egyetlen – a másolásvédelmet legyőzöttnek tekintő – webhely sem említ egyetlen egy lemásolt SafeAudio-val védett lemezt sem, valószínűleg azért, mert – e sorok írásakor – egyetlen SafeAudio-val védett lemezt sem ismertek. (Ez a jelenség nem ismeretlen; a Sega Dreamcast lemezek másolásához sokan tudtak egy biztos módszert, amely teljesen nevetségesnek bizonyult.) Ha a széles körben emlegetett CDFS.VXD valójában egy buherált Plextor eszközkezelő, akkor lehet, hogy a fentebb említettek közül a 3. technikát használja, de csak olyan meghajtóval használható, amely támogatja a kiterjesztett READ CD funkciót.
A SunnComm-nak (http://www.sunncomm.com/) van egy „MediaCloQ” nevű terméke. Ezzel védték le Charley Pride _A Tribute to Jim Reeves_ albumát 2001 közepén. Az eredmény nem volt meggyőző: a hálózaton megjelentek a számok tiszta változatai, de a SunnComm azt állítja, hogy, hogy ezek egy Ausztráliában kibocsátott nem védett lemezről származnak. Úgy tervezték, hogy a „fair use” érdekében a felhasználók az eredeti regisztrálása után letölthetik a dalok MP3-as változatát. Néhány cikk:
A védelem alapötlete az, hogy megnehezíti a CD-ROM meghajtó számára a CD zenei CD-nek történő felismerését. A lemez többszekciós, és a TOC-ot módosították, hogy a zeneleszedő és lemezmásoló programok ne tudják kezelni a lemezt. A SunnComm hivatalosan nem közölt semmilyen részletet.
2001 augusztusában a SunnComm bejelentette termékük 2.0 változatát, de nem adtak meg specifikus információkat.
2003 közepén a SunnComm bejelentette a „MediaMax CD3”-at, egy szokatlan megvalósítású védelmet, mely a CD-n mellékelt szoftverrel megengedi a lemez lejátszását a számítógépen. A program egy memóriarezidens eszközkezelőt telepít, mely megakadályozza a védett CD-k grabelését. Windowsos PC-ken a védelem egyszerűen kijátszható, ha a lemez behelyezésekor több másodpercig lenyomjuk a shift gombot. Részletes leírás a http://www.cs.princeton.edu/~jhalderm/cd3/ címen található. A SunnComm be akarta perelni a princetoni kutatót, de gyorsan visszakoztak.
Néhány személyes megjegyzés a Charley Pride lemez SunnComm védelméről, valamint azokról a lépésekről, melyekkel tiszta másolatot tudtam készíteni róla:
A csomagoláson megtalálható a SunnComm emblémája, és az alábbi felirat: „This audio CD is protected by SunnComm(tm) MediaCloQ(tm) Ver 1.0. It is designed to play in standard audio CD players only and is not intended for use in DVD players.” („Ez a zenei CD a SunnComm(tm) MediaCloQ(tm) Ver 1.0 védelemmel van ellátva. Csak szabványos zenei CD-lejátszóban történő lejátszásra tervezték, DVD-lejátszókban történő használatra nem.”) A DVD-lejátszóm némi kezdeti zavarodottság után azonban rá tudtam venni a lemez lejátszására.
Magának a lemeznek szokatlan a szerkezete. Van egy széles sáv körülbelül annál a résznél, ahol a zene véget ér, és a számok között vékony sávok vannak. Ezek pusztán díszítőelemek (és úgy hallom, hogy a nem védett lemezeken is egyre gyakoribbak). Néhány képet találhatsz a http://www.fadden.com/cdrpics/ címen.
Egy Win98SE-t futtató számítógép egy Plextor 40max CD-ROM meghajtóval két szekciót és 16 adatsávot látott a lemezen. A CD-lejátszóm csak 15 zenei sávot mutatott. Önmagában már ez a funkció is megnehezíti a másolást vagy a zene leszedését, mert a program nem lát egy zenei sávot sem, egy CD-R másolat pedig tele lenne olyan sávokkal, melyeket még egy zenei CD-lejátszó is adatsávoknak látna. Egy másik gép egy Plextor 12/20 meghajtóval és kissé más szoftverekkel nagyon nehezen ötlötte ki, hogy milyen lemezről is van szó. Végül összeálltak a dolgok, de úgy érzem, hogy a lemezt úgy módosították, hogy az megzavarja a meghajtó fimrware-jét.
Megpróbáltam a „Session Selector”-rel kiválasztani az első szekciót, és utána elérni a sávokat. Ennek az lett az eredménye, hogy a Plextor 8/20 CD-író használhatatlan lett, amíg újra nem indítottam a gépet. Gondolom, hogy a firmware összezavarodott.
A következő dolog, amellyel próbálkoztam, a CDRWIN v3.7a ( (6-1-7)-es fejezet) volt, megpróbáltam vele leszedni néhány sávot a Plextor 12/20 olvasómmal. Nem ment – a program 15 nem kijelölhető sávot és egy 2. módú adatsávot mutatott.
Ezután az „Extract Disc/Tracks/Sectors” funkcióval próbálkoztam, adattípusnak az „Audio-CDDA (2352)”-t választva, és egy jó nagy tartományt jelöltem ki (0-tól 300 000-ig, minden zenei szektor 1/75 másodperc hosszú). Ez megállt a 173 394. blokk olvasásakor, ezért újrakezdtem, ezúttal a 173 390. blokkig olvastatva. A kapott WAV file-t megnyitottam a Cool Editben – és így tisztán megkaptam a lemez teljes tartalmát. A lejátszás során semmilyen hallható hibát nem fedeztem fel.
Azt hiszem, ez azért működött, mert a sector extraction funkció figyelmen kívül hagyja a sáv és szekcióhatárokat, és csak sorban leszedi a blokkokat. A sávhatárok elvesztése zavaró, de könnyen elkészíthető pl. a CDWave-vel ( (6-2-16)-os fejezet).
Ugyanez a módszer a (2-4-2)-es fejezetben leírt megrongált TOC-ot tartalmazó _My Private War_ lemezen nem működött. Valószínűleg nem használható a SafeAudio lemezekkel sem.)
„zEEwEE” kitalált egy bonyolult de ígéretes módszert, amellyel a második sérült TOC-ot tartalmazó lemezek védelme megkerülhető. Ennek megvan az az előnye, hogy a hagyományos segédprogramok is használhatók, mint pl. az Exact Audio Copy ( (6-2-12)-es fejezet), melyek megtartják a sávokra tördelést és többféle trükkre képesek a zene legjobb minőségben történő leszedéséhez. Lásd a http://cdprot.cjb.net/ címet. [ Azt hallottam, hogy a példaként említett lemezt valójában a Midbar Tech Cactus Data Shield 100 védi, nem a MediaCloQ. ] A módszer velejárója, hogy a lemez külső szélét a CD-ROM meghajtók számára olvashatatlanná teszik. Úgy tűnik, hogy ragasztott csíkok helyett száraz erase marker is használható, ami azért is jó, mert a ragasztott címke leválhat és megrongálhatja a meghajtót. Ez az először 2001 augusztusában közölt módszer 2002 májusában kapott nagyobb figyelmet a médiában.
A Midbar Tech Ltd (http://www.midbartech.com/) két különböző eljárást használ a „Cactus Data Shield” nevű termékében. (A weblap most már háromról ír: CDS100, CDS200, és CDS300.) Az első nem szabványos TOC-ot használ. A kivezetés helyét és az utolsó sáv hosszát módosították, így a lemez csak 28 másodperc hosszúnak látszódik. A módosítások nem minden CD-ROM meghajtót tévesztenek meg, és beszámoltak arról, hogy néhány Philips CD-lejátszó nem tudta lejátszani a lemezeket. A beszámolók szerint a BMG Entertainment kipróbálta és lemondott a használatáról.
2001 vége felé a Midbar Tech bejelentett egy másik módszert. Egy USA szabadalom (http://www.delphion.com/details?&pn=US06208598__) írja le a találmányt.
Úgy tűnik, a módszer az, hogy hamis vezérlőinformációs kereteket tesznek be a CD hangfolyamának nagyjából állandó helyére. A lejátszás során az extra kereteket átugorja a lejátszó. A leszedett zene vagy az S/PDIF kimeneten a digitális adatok tartalmazzák a hibás kereteket, és ha ezt CD-R-re írják, akkor az extra vezérlőinformációk nem fognak felkerülni. Ennek eredményeként a rossz minták csak a másolaton lesznek hallhatók.
Cikk:
Nem jelentettek be lemezcímeket, de azt mondják, hogy a Sony Kelet-Európában kiadott néhány lemezt ezzel a védelemmel.
Néhány személyes megjegyzés a Cactus Data Shield korai verziójával (CDS100?) kapcsolatban: beszereztem Phillip Boa & The Voodoo Club _My Private War_ című lemezét egy netes kereskedőtől. A lemezen az alábbi felirat látható: „Kopiergeschützte CD – nicht am pc abspielbar” ami lefordítva azt jelenti, hogy „másolásvédett CD – nem PC-s lejátszásra”. Feltehetően ez egyike azoknak a lemezeknek, amelyet a Midbar első termékével védtek.
A Plextor Plextools segédprogramja 13 sávot tartalmazó egyszekciós zenei CD-nek látta a lemezt, de amikor elindítottam a lejátszást, akkor az első sávból csak az első 28 másodpercet látta, és ennek lejátszása után le is állt. A Panasonic CD-s minihifim szintén 28 másodpercesnek gondolta a lemezt, de simán lejátszotta ennél tovább is, és bármely számra tudtam ugrani.
A http://uk.eurorights.org/issues/cd/docs/natimb.shtml lapon megtalálható Natalie Imbruglia _White Lilies Island_ CD-jének elemzése.
A http://www.cdrinfo.com/Sections/Articles/Specific.asp?ArticleHeadline=Cactus%20Data%20Shield%20200&index=0 címen egy CDS200 lemez aprólékos elemzése található. Érdemes elolvasni.
(Egy, a CDS200 védelemről szóló cikk magyar fordítása a http://free.x3.hu/csirkefog/vedelem/cactus200.html oldalon volt található – a fordító megjegyzése.)
Ezt a védelmet Michael Jackson „You Rock My World” című kislemezének promóciós változatán használták. A termékről a http://www.key2audio.com/ címen találhatsz információkat.
Cikkek:
A másolásvédelem technikáját úgy tervezték, hogy a lemez felismerhetetlen legyen a CD-ROM meghajtók számára. Weblapok szerint a terméket a Sony DADC-n keresztül licencelik.
A „Duolizer” rendszer két darabra bontja a zenét. A zene nagy része a CD-n található, a maradék kis – de fontos – részét egy biztonságos internetes szerverről olvassa le. Az elképzelés alapja az, hogy a kiadók a számokat a tervezett kiadási dátum előtt eljuttathassák a médiának és a kereskedőknek. Ez arra volt válasz, hogy egyes számok hamarabb megjelentek MP3 formátumban az Interneten, mint ahogy a CD-k forgalomba kerültek.
A termékről a http://www.bayviewsystems.com/solutions/duolizer.htm címen találhatsz információt.
Cikkek:
Ezt a rendszer nem lehet általános CD-s védelemre használni, mert ha a zenét le lehet játszani számítógépen, akkor azt fel lehet venni egy olyan programmal, mint a Total Recorder (http://www.HighCriteria.com/). Csak a számok promóciós példányainál lehet elég hatékony, ahol a cél annak megakadályozása, hogy az emberek egyszerűen elsétáljanak a lemez másolatával.
További lehetőség, mivel a zenét egy központi helyről töltik le, hogy digitális vízjelet adhatnak a zenéhez. Ha (mondjuk) valaki egy rádióállomáson készített egy MP3 másolatot, akkor az MP3 file forrását vissza lehet követni a kiindulási pontig. A terméket ismertető lapokon nem írnak semmi olyat, amely arra utalna, hogy jelenleg használnának valami ilyesmi megoldást.
A Sanyo csatlakozott a CD-s másolásvédelmet bejelentő vállalatok növekvő táborához. Az nem világos, hogy ez a saját fejlesztésük vagy más cég eljárást licencelik.
Cikk:
A lemezben van egy beépített secure micro (like a smart card), amely akkor lép működésbe, ha a lézerfény egy fotodetektorra esik. A fény elektromos impulzussá alakul, ami egy chipet működtet, és ha minden rendben van, akkor az eredményt egy beépített fénykibocsátó dióda jelzi a meghajtónak.
A lemezről nagyon nehéz lenne pontos másolatot készíteni. Nem világos, hogy ez a módszer ténylegesen megnehezíti-e a lemez tartalmának használható állapotú lemásolását. Az eljárás alapvetően egy „másolhatatlan” lemez és egy hardverkulcs kombinációjának tűnik; mindkét módszer évek óta ismert (és egyik sem vetett véget a szoftverkalózkodásnak).
A cég honlapja: http://www.doc-witness.com/.
Cikk:
Egy szekció a CD-re felvett szegmens, amely egy vagy több bármilyen típusú sávot tartalmazhat. Nem szükséges egyszerre felírni a teljes szekciót – felírhatsz egy sávot, majd valamikor később felírhatsz egy másikat is – , de a szekciót le kell zárnod ahhoz, hogy egy szabványos zenei CD-lejátszó vagy CD-ROM olvasó használni tudja a lemezt. További szekciók is felírhatók, amíg a lemez nincs lezárva vagy el nem fogy az üres hely.
Ez a módszer lehetővé teszi, hogy egyszerű és megbízható módon adatokat írjanak a lemezre egy adott időpontban, majd később további adatokat lehet felírni. A többszekciós lemezek esetén az a gond, hogy minden alkalommal, amikor felírunk egy adathalmazt, akkor viszonylag jelentős tárterület vész el: 23 MB az első, és 14 MB minden egyes további szekció után. Ez a veszteség vezetett a „csomagírás” kifejlesztéséhez, amely lehetővé teszi a fogd-és-vidd írást, de ennek műkődése teljesen eltérő (lásd a (6-3)-as fejezetet).
A többszekciós írást először a PhotoCD-knél használták, hogy további képeket tudjanak felírni a már meglévő lemezekre. Ma a legtöbbször csatolt többszekciós lemezeknél használják, és alkalmanként a CD-Extra lemezeknél. Ezek további magyarázatot igényelnek.
Amikor beraksz egy adat CD-t a CD-ROM meghajtóba, az operációs rendszer megkeresi a lemezen az utolsó lezárt szekciót, és beolvassa onnan a könyvtárakat. (Legalábbis így kellene működnie. Egyes régebbi operációs rendszerek és CD-ROM meghajtók esetén adódhat eltérés.) Amennyiben a CD-t ISO-9660 formátumban írták – a legtöbb bolti CD-ROM ilyen – a könyvtárbejegyzések a CD-n levő bármely file-ra mutathatnak, az nem számít, hogy az adott file mely szekcióba lett felírva.
A legtöbb népszerű CD-író program lehetővé teszi, hogy egy vagy több korábbi szekciót csatoljunk az aktuálisan írthoz. Így elérhető, hogy az előző szekciókban levő file-ok megjelenjenek az utolsó szekcióban, anélkül hogy további lemezterületet foglalnának (leszámítva a könyvtárbejegyzést). File-okat lehet „törölni” és „felülírni” is, ha az újabb változatot felírjuk az utolsó szekcióba, és a régire nem irányítunk mutatót.
Ezzel szemben, amikor egy zenei CD-t rakunk be egy normál CD-lejátszóba, az csak az első szekciót nézi. Ezért a többszekciós írásmód nem működik zenei CD-kre, de ez a korlátozás hasznunkra is válhat. Részletekért lásd a (3-14) fejezetet. Ez a korlátozás nem jelenti azt, hogy egy teljes zenei CD-t egyszerre kell felírni, lásd a (2-9)-es fejezetet a sáv-egyszerre írás áttekintéséhez.
(Néhány zenei CD-lejátszó felismeri az összes sávot egy többszekciós zenei lemezen, de a többség nem képes erre. Az egyetlen módszer ennek eldöntésére a próba. Ha másoknak is oda akarjuk adni a saját készítésű zenei CD-nket, akkor a lemezt egy szekcióban érdemes megírni.)
Egyazon lemezen belül tilos az 1. (CD-ROM) és 2. (CD-ROM/XA) módú szekciók keverése. Lehet ilyet készíteni, de sok CD-ROM meghajtónak gondot fog okozni a felismerése.
További részletek a http://www.roxio.com/en/support/cdr/multisession.html címen találhatók.
Macintoshon, a HFS vagy HFS+ formátumban megírt lemezeken nem lehet a korábbi szekcióban felírt file-okra hivatkozni. Új szekció felírásakor az előző szekció eltűnik.
Röviden összefoglalva: ha csak kevés adatot akarunk felírni, és majd később írnánk fel további file-okat, akkor egy adatsávot írunk több szekcióban (vagy csomagírással). Ha zenei CD-re szeretnénk néhány sávot szeretnénk írni, majd később még néhány újabbat felírni, akkor több zenei sávot írunk egy szekcióba.
Nyolc alcsatorna van (P,Q,R,S,T,U,V,W). A kódolás pontos módját a (2-43)-as fejezet ismerteti, de igazán csak azt érdemes megjegyezni, hogy az adatok egyenletesen vannak elosztva az egész CD-n, és minden egyes alcsatorna összesen kb. 4 MB adatot tárolhat.
A P alcsatorna jelzi a sávok kezdetét, de ezt többnyire nem veszik figyelembe, helyette a Q alcsatorna adatait figyelik.
A Q alcsatorna hasznos információkat tartalmaz, melyek sok CD-íróval olvashatók és írhatók. A felhasználói adatterület három típusú Q-alcsatorna adatot tartalmaz: helyinformáció, média katalógusszám (MCN) és ISRC kód. Más formátum található a bevezetésben, ez lehetővé teszi több szekció használatát, és itt tárolják a lemez tartalomjegyzék-tábláját (TOC, table of contents) is.
A helyinformációt a zenei CD-lejátszók használják az aktuális idő kijelzésére, és sáv/index információt is tartalmaz. Ezek lemez-egyszerre írásnál szabályozhatók.
Az ISRC (International Standard Recording Code, nemzetközi szabványos íráskód) kódot a zenei ipar használja. Megadja a származás országát, a tulajdonost, a kiadás évét, és a sávok sorozatszámát; minden sávra eltérő lehet. Elhagyható, sok CD nem használja. A média katalógusszám hasonló, de az egész lemezre állandó. Megjegyzendő, hogy ezek eltérőek az UPC (Universal Product Code, általános termékkód) kódoktól.
A P és Q alcsatornákról néhány részletet itt talaláhatsz: http://www.ee.washington.edu/conselec/CE/reports/Group.1/matt_page_individual/subcode.html.
Az R-W alcsatornákat bizonyos alkalmazásokban szöveg és grafika tárolására használják, ilyen a CD+G (CD grafikával, többek között a SegaCD támogatja). A Philips egy új fejlesztése az ITTS. Ez lehetővé teszi, hogy megfelelő lejátszóval szöveget és grafikát jeleníthessünk meg a Vörös könyv szabványa szerinti zenei lemezről. Ennek a technológiának a legújabb képviselője a „CD-Text”, amellyel szabványos zenei CD-re beágyazhatók a lemez és a sávok adatai.
Nem sok kiadó használja őket, és nem minden meghajtó képes az összes mezőt olvasni.
A zenei CD-ket automatikusan azonosító programok nem valamiféle, a lemezen található sorozatszámot használnak, hanem a sávok száma és 1/75 másodperces pontosságal mért elhelyezkedésük alapján számítanak ki egy azonosítót. A http://www.cddb.com/ címen elérhető egy CD-információs gyűjtemény.
Attól függ, mennyi adatot írsz fel és milyen sebességgel. 650 MB adat felírása 1x-es sebességgel kb. 74 perc, 2x-sel 37 perc és 4x-sel 19 perc, de ehhez még hozzá kell adni 1–2 percet a lemez lezárásához (finalization). Emlékeztetőül: CD-ROM-nál az egyszeres sebesség 150 KB/sec, a kétszeres 300 KB/sec és így tovább.
Ha fele annyi adatod van, (kb.) fele annyi idő alatt fejeződik be. Ha ugyanazt kétszer olyan gyorsan írod fel, akkor (kb.) fele annyi idő alatt lesz kész.
A legtöbb CD-írási sebesség lineáris, azaz a 12x-es írás kétszer olyan gyors, mint a 6x-os. Ha a meghajtó PCAV mechanikájú (lásd az (5-22)-es fejezetet), akkor a sebesség változó, attól függően, hogy hol a lemez mely részénél tart az írás. Ha egy „20x-os” meghajtó PCAV-ot használ, és 12x-en kezdi az írást, amely aztán a lemez szélénél felmegy 20x-ig, akkor 60 perc zene felírási ideje valahova kb. 3 és 5 perc közé fog esni.
Két alapvető CD-írási mód van. Lemez-egyszerre (disc-at-once, DAO) módban az egész CD (amely lehet többsávos is) egy menetben íródik. Az egész írási folyamatnak megszakítás nélkül kell befejeződnie, és további adatokat utána már nem lehet a lemezre írni.
Sáv-egyszerre (track-at-once, TAO) módban lehetőség van a több menetben történő írásra. A minimális sávhossz 300 blokk (tipikus adat CD-k esetén ez 600 KB), és egy lemezen maximum 99 sáv lehet. Ugyanakkor a lézer ki- és bekapcsolása is elfoglal némi helyet.
Mivel a lézert minden egyes sáv írásánál be majd ki kell kapcsolni, az író hagy egy pár blokkot a sávok között, ezek a ki- és befutó (run-out és run-in) blokkok. Normális esetben ezek némák és általában észrevehetetlenek, azonban az olyan CD-ken, melyen egy sáv után átmenet nélkül kezdődik a következő (pl. koncertfelvétel) lesz egy alig észrevehető kattanás. Néhány szoftver és hardverkombináció „szemetet” hagyhat a közökben, ami kicsi, de zavaró kattanást eredményez a sávok között. Néhány meghajtó és/vagy szoftvercsomag nem teszi lehetővé a zenei sávok közötti szünet hosszának beállítását sáv-egyszerre módban, hanem egységesen 2 másodperc szünetet hagy, még akkor is, ha az az eredetiben egyáltalán nem volt benne.
Sok író, a venerable Philips CDD2000-tól kezdve, lehetővé teszi a szekció-egyszerre („session-at-once”, SAO) felvételt. Ez lemez-egyszerre-szerű szabályozási lehetőséget ad a sávok között szünetre, de nyitva tudja hagyni a lemezt – ez hasznos lehet CD Extra írásánál (lásd 3-14-es fejezet).
Néhány esetben muszáj lemez-egyszerre írást végezni. Például nehéz vagy lehetetlen azonos biztonsági másolatot készíteni egy CD-ről lemez-egyszerre mód nélkül (pl. másolásvédett PC-s játékok). Néhány CD mesterlemez-készítő üzem sem fogadja el a sáv-egyszerre móddal írt lemezeket, mert a sávok közötti szünet nem javítható hibának tűnik.
Összefoglalva: a lemez-egyszerre írás nagyobb szabadságot ad a lemez készítésében, különösen zenei CD-knél, de nem mindig megfelelő vagy szükséges. Jó ötlet olyan írót venni, amely mind a lemez-egyszerre, mind a sáv-egyszerre írást támogatja.
Sok CD-R készítő csomag választási lehetőséget biztosít a CD teljes képének létrehozása a merevlemezen és az úgynevezett röptében írás („on-the-fly writing”) között. Mindkét módszernek vannak előnyei.
A lemezkép file-okat néha virtuális CD-nek vagy VCD-nek (nem keverendő össze a VideoCD-vel) hívják. Ezek tökéletes másai a leendő CD-n lévő adatok kinézetének, így elég szabad lemezkapacitást igényelnek a teljes CD tárolásához. Ez CD-ROM esetén 650 MB, zenei CD-nél 747 MB is lehet 74 perces üres CD-t használva. Ha zenei- és adatsáv is van a CD-n, akkor az adatsávhoz kell lennie egy ISO-9660 file-rendszer-képnek, és egy vagy több 16 bites 44,1 kHz-es sztereó hang képmásának a zenei sávokhoz.
(Macintoshon adatsávokhoz ehelyett használható HFS file-rendszer is. A kép elkészíthető a maces CD-író szoftverekkel, vagy elkészíthető egy DiskCopy-s kép-file, és utána az adatvilla felírható más operációs rendszer alatt.)
A röptében írás során gyakran használnak egy „virtuális képet”, amelyben az összes file és a könyvtárszerkezet megtalálható, de a file-oknak csak a jellemzőit tárolja, nem az adatot. A file-ok tartalmát a CD írása során olvassák be. Ez a módszer kevesebb szabad lemezterületet igényel, és időt takaríthat meg, de növeli a puffer kiürülés esélyét (lásd (4-1)). A legtöbb szoftverrel nagyobb rugalmasságot tesz lehetővé, mivel könnyebb file-okat hozzáadni, törölni vagy felcserélni egy virtuális képben, mint egy valódiban.
A valódi képről és a röptében írt CD azonos, feltéve, hogy ugyanazok a file-ok mindkét esetben ugyanarra a helyre kerülnek. Hogy melyiket válasszuk, az tőlünk és a hardver képességeitől függ.
Minden sáv Q alcsatornájában találhatók jelzőbitek:
A CD-RW a CD-Rewritable (újraírható CD) rövidítése. Régebben törölhető CD-nek (CD-E, CD-Erasable) hívták, de néhány marketinges megváltoztatta, nehogy azt gondolják, hogy a fontos adatok véletlenszerűen letörlődhetnek. A különbség a CD-RW és a CD-R között az, hogy a CD-RW lemezek törölhetők és újraírhatók, míg a CD-R lemezek csak egyszer írhatók. Máskülönben ugyanúgy használhatók, mint a CD-R lemezek.
Hadd hangsúlyozzam ki: ugyanúgy használhatók, mint a CD-R lemezek. Mind a CD-R-en, mind a CD-RW-n használható csomagírás, és lemez-egyszerre zenei CD írás is. Egyes szoftverek kissé eltérően kezelhetik a CD-RW-t, mivel meg lehet tenni olyanokat, mint az egyedi file-ok törlése, de az írási technológia csaknem azonos.
A CD-RW meghajtók fázisváltásos technikát használnak. A felvételi festékrétegben „buborékok” és deformációk keletkezése helyett annak anyaga kristályos formából amorfra változik. A különböző állapotoknak különböző a fénytörési mutatójuk, így optikailag megkülönböztethetők.
Ezek a lemezek nem írhatók a szabványos CD-R meghajtókkal, és nem is olvashatók a legtöbb régi CD-olvasóval (a CD-RW fényvisszaverő-képessége sokkal alacsonyabb a CD- és CD-R-énél, ezért egy automatikus erősítésszabályozó áramkörre van szükség ennek kiegyenlítésére). A legtöbb új CD-ROM meghajtó támogatja a CD-RW lemezek használatát, de nem mindegyikük olvassa őket teljes sebességgel.
Néhány régebbi és számos új zenei CD-lejátszó tudja kezelni a CD-RW lemezeket, de sok képtelen erre. Ha zenei CD-ket szeretnél készíteni CD-RW adathordozóra, győződj meg arról, hogy a lejátszód képes kezelni őket.
Minden CD-RW író tud CD-R adathordozót írni, így az egyetlen oka, hogy ne vegyünk CD-RW írót, az az ár. Egyes Internet oldalakon előszeretettel sorolják az eszközöket külön kategóriákba, „CD-írók”-nak és „CD-újraírók”-nak nevezve azokat, de a köztük levő különbség nem igazán indokol ilyen megkülönböztetést. Gondolj úgy egy CD-újraíróra, mint egy olyan CD-íróra, mellyel CD-RW is használható.
Különös módon egy DVD meghajtónak könnyebb lehet CD-RW-t olvasni, mint CD-R-t, az adathordozó szerkezete miatt.
A CD-RW adathordozó drágább a CD-R-nél, de az utóbbi idők árcsökkentései sokkal kisebbé tették a különbséget. Van egy határ, hogy a lemez egy területe hányszor írható újra, de ez a szám viszonylag magas (a Narancs könyv 1000-et ír elő, de néhány gyártó 100 000-et állít). Természetesen ez csak laboratóriumi körülmények között igaz. Ha nem bánsz óvatosan a lemezekkel, akkor karcolódik, koszolódik, ujjlenyomatok és más akadályok lesznek rajta, melyek rontják a lemez olvashatóságát.
Úgy tűnik, hogy a CD-RW lemezekre kódolva van a maximális írási sebességérték, így a csak 2x-es sebességgel írhatónak jelzett lemezek nem írhatók 4x-es sebességgel (vagy ugyanezért 1x-sel sem). Hogy a dolgok még bonyolultabbak legyenek, a nagy sebességű (4x-nél gyorsabb) CD-újraírókhoz más adathordozó kell. Ennek magyarázatát lásd a http://www.emediapro.com/EM2000/writer11.html címen.
Ha el szeretnéd dönteni, hogy akarsz-e egy CD-RW-t támogató meghajtót, lásd az (5-16)-os fejezetet.
Az egyetlen lemez, melyet egy DVD lejátszó biztosan olvas, az a DVD-lemez. Lehet, hogy a DVD-olvasó képes a CD-ROM, CD-R és CD-RW olvasására, de ez egyáltalán nem biztos.
A CD-R-t úgy tervezték, hogy azt 780 nm-es infravörös lézer olvassa. A DVD 635 vagy 650 nm-es vörös lézert használ, amely nem verődik vissza eléggé az írható CD-kben használt szerves festékpolimerről. Emiatt sok DVD-lejátszó nem tudja olvasni a CD-R lemezeket. Egyes DVD-lejátszókban két lézer is van, így a CD-R-t is olvassák. A témáról technikai fejtegetést a http://www2.osta.org/osta/html/cddvd/intro.html és a http://www.emedialive.com/EM1998/bennett3.html címen olvashatsz.
A CD-RW lemezeknek más az összetétele, és akár olyan lejátszókban is használhatók, melyek nem képesek kezelni a CD-R adathordozót. Ha a CD-R adathordozó nem működik, akkor próbáld meg átmásolni a lemezt egy CD-RW-re (feltételezve, hogy az íród támogatja a CD-RW-t).
Egyes DVD-ROM meghajtók képtelenek lehetnek a többszekciós lemezek olvasására. Általában azonban a DVD-ROM meghajtók (a DVD-lejátszókkal ellentétben) olvassák a CD-R lemezeket.
Ha a dobozon nem említik valaminek a támogatását, vedd úgy, hogy azt nem ismeri a meghajtó. Keresd a MultiRead vagy MultiPlay logót, amely azt jelzi, hogy a DVD-lejátszó vagy a DVD-ROM meghajtó képes a CD-R és a CD-RW olvasására.
Lásd az „Is XXX compatible with DVD” („Az XXX kompatibilis a DVD-vel”) kérdést a DVD FAQ-ban:
http://www.dvddemystified.com/dvdfaq.html#2.4.3
http://www.dvddemystified.com/dvdfaq.html#2.4.4
(magyarul:
http://www.dvdcenter.hu/dvdfaq.html#2.4.3
http://www.dvdcenter.hu/dvdfaq.html#2.4.4
A fordító megjegyzése).
Talán, de az a legjobb, ha „combo” meghajtót tudsz venni, amely CD-ket is tud írni.
A CD-k, mint a legsokoldalúbb fizikai adathordozók, kezdik kiszorítani a tiszteletreméltó 3.5"-os floppy lemezeket. Ha adatokat vagy zenét akarsz valakivel cserélni, akkor erre a CD és a CD-ROM a legmegfelelőbb. A DVD-ROM meghajtók és a DVD-lejátszók még nem annyira népszerűek, mint azt egyes gyártók remélték. 2000 vége felé az egyik nagy számítógép eladó a gépeikben DVD-ROM meghajtókról CD-írókra kínált „frissítést”.
A DVD-R írók és adathordozók még mindig elég drágák a CD-R-hez képest, bár végre elérhető szintre esett az áruk. Egy példa: a http://www.electroweb.com/product/hard.htm címen '98 február elején hirdettek egy CDVR-S101 DVD-író meghajtót, 18 000 USA $-ért. '99 júniusában ugyanezen a webhelyen egy Pioneer CDVR-S201 5100 USA $. 2001 októberében a Pioneer DVR-A03PK-t 699$-ért kínálták, és az adathordozó ára a lemezenkénti 50$-ról 15$/lemezre esett.
2001 közepén az Apple a high-end Macintoshokkal olyan új meghajtót kezdett árulni, amely CD-R-re és DVD-R-re is tud írni. Ha meg tudod fizetni, hasznos dolog, hogy mindkét formátumban tudsz írni.
Más, hasonló formátumú írók, mint a DVD-RAM és DVD-RW, olcsóbban elérhetők, de a jelenlegi DVD-lejátszók többségével nem kompatibilisek. A HP és számos más cég a DVD+RW formátumot hirdeti, amely kompatibilis a DVD-lejátszókkal és újraírható. Lásd a http://www.dvdplusrw.org/ címet.
Az első dolog, amit tudni kell, hogy kétféle „jitter” kapcsolatos a zenei CD-kel. A „jitter” szokásos jelentése időalap-hibára utal, amikor a digitális jeleket visszaalakítják analóg jellé; ennek magyarázatát lásd a jitterről szóló cikkben a http://www.digido.com/ címen. A „jitter” másik jelentését a CD-kről történő digitális zenei adatok leszedése kapcsán használják. Ennek a fajta „jitter”-nek a hatása egyes leszedett digitális minták duplázódása vagy teljes kimaradása. (Joggal mondhatják, hogy ez utóbbi a „jitter” kifejezés helytelen használata, de úgy látszik, megmaradunk ennél. (Néha synchronisation failure, sync error vagy hasonló megnevezéssel illetik – szinkronizációs hiba –, ami már helyesebb megnevezés – a fordító megjegyzése.))
A „jitter correction” mindkét esetben azt a folyamatot jelenti, melynek során kiegyenlítik a jittert és visszaállítják a jel eredeti formáját. Ez a fejezet a zenei CD-ről történő digitális adatbeolvasás közben fellépő „jitter”-rel foglalkozik.
A probléma oka, hogy a Philips CD specifikáció nem követeli meg a pontos blokkcímzést. Miközben a zenei adatok a pufferbe kerülnek (ez FIFO (first in, first out – elsőként be, elsőként ki) elvű, melynek üresedése vagy megtelése szabályozza a lemez fordulatszámát), az alcsatornából kiolvasott blokk helyinformáció a vezérlő egy másik részébe kerül. Mivel az adat és helyinformáció egymástól elkülönül, a CD-lejátszó nem képes a blokkok pontos kezdetét azonosítani. A pontatlanság kicsi, de ha a leszedést végző rendszernek meg kell állnia lemezre írni az adatokat, és utána folytatná ott, ahol abbahagyta, akkor nem tud pontosan arra a pozícióra visszamenni. Emiatt a leszedés néhány mintával előrébb vagy hátrébb folytatódik, aminek duplázott vagy kihagyott minta lesz az eredménye. Lejátszás közben ezek általában ismétlődő kis kattanásként hallhatók.
A CD-ROM-okon a blokkoknak van egy 12 byte-os szinkronjele a fejlécben, valamint tartalmazza a blokk címét is. Így csak a FIFO adatokat figyelve is lehet azonosítani a blokk kezdetét és a címét. Ezért sokkal könnyebb egyedülálló blokkokat leszedni a CD-ROM-ról.
A legtöbb, a digitális zene leszedését támogató CD-ROM meghajtóval jitter- mentes zenét lehet kapni olyan programokkal, melyek egy sávot egyszerre olvasnak ki. Ezzel a módszerrel az a baj, hogy ha a merevlemez, amelyre az adatok íródnak, nem bír lépést tartani, akkor néhány hangminta kimarad. (Ez hasonló egy CD-író puffer kiürüléséhez, de mivel a zene leszedése során használt puffer sokkal kisebb, mint egy CD-íróé, a probléma nagyobb.)
A legtöbb újabb meghajtó (és majdnem minden valaha is gyártott Plextor modell) olyan architektúrára épült, amely lehetővé teszi a blokkok kezdetének pontos megállapítását.
Egy jó eredménnyel kecsegtető megoldás a szoftveres jitter correction. Ekkor az olvasás úgy történik, hogy az egymás utáni adatkötegek a széleiken átfedjenek, majd az átfedést megkeresik és kivágják. A legtöbb digitális zenét leszedő program használ jitter correction-t.
A „régi szép időkről” Robert Starrett „The History of CD-R” („A CD-R története”) című cikkében olvashatsz, ez jelenleg a http://www.roxio.com/en/support/cdr/historycdr.html címen található.
Az első CD-lejátszók 1982. október 1-én jelentek meg a japán boltokban. Az írható CD-t nem mutatták be 1988-ig. Időrendi áttekintést a http://www.oneoffcd.com/info/historycd.cfm címen találhatsz.
Az 1980-as évek végén a CD-írók több ezer dollárba kerültek, és mosógép méretű rendszerek részei voltak. A lemezek ára darabonként 100 US$ volt.
A helyzet 1995-ben kezdett változni, amikor a Yamaha piacra dobta a CDR100-at (az első 4x-es írót), mindössze 5000 US$-ért. 1995 szeptemberében a HP kijött a 4020i-vel (egy 2x-es író, mely a Philips CDD2000-re épült), éppen csak 1000 US$ alatti áron. A lemezek ára 8 US$ körül volt, bár a 80 perces lemezek rendkívül ritkák és drágák voltak (darabonként 40 US$, ha egyáltalán volt).
Valójában használnak. Igaz, a zenei CD-k mind a 2352 byte/szektort a hang tárolására használják, míg a CD-ROM-ok csak 2048 byte/szektort, a maradék nagy része pedig hibajavító (ECC – Error Correcting Code) adat. Az a hibajavítás, amely lehetővé teszi, hogy még egy koszos vagy karcos CD is a várt minőségben szóljon, alacsonyabb szinten történik. Habár egy zenei CD-n nincs olyan erős védelem, mint egy CD-ROM-on, azért ez elég ahhoz, hogy kedvezőtlen körülmények között is tökéletes vagy majdnem tökéletes hangminőséget biztosítson.
Minden, a CD-re írt adat keresztben átszőtt Reed-Solomon (CIRC, Cross- -Interleaved Reed-Solomon Code) kódolást használ. Minden CD hibajavításának két szintje van: C1 és C2. A C1 a legalacsonyabb szintű bithibákat javítja, a C2 az egy keretben (frame) lévő byte-okra vonatkozik (egy keretben 24 byte van, 98 keret alkot egy szektort). Továbbá az adatokban átszövés van, így az információ nagy területen elszórtan helyezkedik el. (Ezért kell a CD-t a közepétől kifelé, sugárirányban és nem körkörösen tisztítani. A körkörös karcolás egy kereten belül több hibát okoz, míg a sugárirányú karcolás esetén a hibák több keret között oszlanak el.)
Ha túl sok a hiba, a CD-lejátszó interpolálja a mintákat, hogy elfogadható értékeket kapjon. Így a zenében nem lesz csúnya kattanás és pattogás, még ha a CD koszos is és a hibák nem javíthatók. Egy CD-ROM-on a szomszédos adatbyte-ok interpolálása nem igazán működne, ezért az adatokat nem interpolálják. Az ECC és EDC (ECC: Error Correcting Code, EDC; Error Detection Code) második szintje biztosítja, hogy a CD-ROM még több hiba esetén is olvasható maradjon.
Meg kell említeni, hogy nem minden CD-lejátszó egyforma. A CIRC dekódolására több eljárás is létezik, némelyik jobb, némelyik rosszabb.
Egyes CD-ROM meghajtók vissza tudják jelezni a nem javított C2 hibák számát az alkalmazásnak, így lehetővé válik, hogy a zenét leszedő program garantáltan az eredetivel azonos zenét szedjen le. Az egyik ilyen meghajtó a Plextor UltraPlex 40.
A http://www.cdpage.com/dstuff/BobDana296.html címen található áttekintés az adathordozó tesztelésének szempontjából mutatja be a hibajavítást. Ha el akarsz mélyedni a technikai részletekben, próbálkozz a http://www.ee.washington.edu/conselec/CE/kuhn/cdmulti/95x7/iec908.htm címen.
(Magyarul a
http://vili.pmmf.hu/diplom/2001/gyoni/fooldal.htm#kodolascímeken olvashatsz a zenei CD-k kódolásáról és hibajavításáról – a fordító megjegyzése.)
http://www.gdf-ri.hu/targy/mikroszg/Diploma/html/03CDDA.htm
http://delfin.klte.hu/~nagysz/cd/cd_kodolas.html
http://www.intermedia.c3.hu/oktanyag/video/videoeshangrendszerek/4hangjeldigitfel.htm
A MiniDisc vagy MD kis méretű (64 mm) lemez, amely kb. 140 MB adatot vagy 160 MB zenét tárolhat. Bonyolult tömörítési technikával a zenét 5:1 arányban tömörítik, így 74 perc zene fér rájuk kismértékű vagy nem hallható minőségvesztéssel. A CD-khez hasonlóan vannak MD írók, melyek a számítógéphez csatlakoztathatók, és vannak MD-felvevők, melyek a hifitoronyhoz.
Vannak nyomott MD-k, melyek szerkezete a CD-kéhez hasonló, és újraírható MD-k, melyek magneto-optikai technológiát használnak. A zenei MD felvevők általában kényelmesebben használhatók CD-s megfelelőiknél, mert a lejátszás mechanizmusa lehetővé teszi a zenei adatok rugalmasabb elhelyezését, így lehetséges az MD közepéről törölni egy sávot, és utána egy hosszabbat felvenni, amely a lemezre több darabban íródik fel. Az azonban nem valószínű, hogy az MD technológia jelenlegi generációja felváltaná az írható CD-t vagy DAT-ot, mert az alkalmazott veszteséges tömörítést az audiofilek lenézik. Az MD-t inkább az analóg kazettás magnók felváltójaként állítják be, hordozhatóságban és felvételi minőségben összemérhető vele, tartósságban és a véletlenszerű elérési időben pedig jobb annál.
A számítógép alapú MD írók tudnak adatot írni, de nem biztos, hogy tudnak zenét felvenni. Gondosan olvasd el a műszaki leírásokat.
Rengeteg információ található a http://www.minidisc.org/ címen. Ha át akarod küldeni egy CD tartalmát MD-re vagy egy MD-t CD-R-re, ott nézz körül. (Régebben a 37-es cikk volt az FAQ-ban, de ott most nem található).
Egy lemez, amelyre lehet adatokat írni, „nyitva van”. Minden adat az aktuális szekcióba íródik. Amikor befejezted az írást, lezárod a szekciót. Ha többszekciós lemezt szeretnél készíteni, ugyanekkor megnyitsz egy új szekciót is. Ha ekkor nem nyitsz meg egy új szekciót, később már nem teheted meg, ami azt jelenti, hogy több adatot már nem tudsz a CD-R-re írni. Az egész lemez „lezártnak” minősül.
A szekció „nyitottból” „zárttá” változtatását „rögzítésnek” („fixating”), „lezárásnak” („finalizing” vagy „closing”) nevezzük. Amikor az utolsó szekciót rögzítjük, akkor a lemezt is lezárjuk („finalize”, „fixate” vagy „close”).
Az egyszekciós lemez három részre tagolódik: bevezetés, ebben tárolódik a tartalomjegyzék-tábla; programterület, az adat és/vagy zenei sávokkal; és a kivezetés, amely nullákkal van feltötltve, és a lemez végének kitöltésére szolgál. Egy „nyitott” egyszekciós lemezre még nincs felírva a ki- vagy bevezetés.
Ha adatot írsz a lemezre, és a szekciót nyitva hagyod, akkor a TOC – amely megmutatja a CD-lejátszónak vagy CD-ROM olvasónak, hogy hol vannak a sávok – egy külön területre íródik, melyet programmemória-területnek (PMA, Program Memory Area) hívnak. Csak a CD-írók nézik a PMA-t, ezért nem láthatók a nyitott szekcióban lévő adatok egy szabványos olvasóval. A CD-lejátszók nem találnak rajta zenei sávokat, a CD-ROM meghajtók nem látják az adatsávot. Amikor a szekciót lezárod, a TOC felíródik a bevezetésbe, ezáltal lehetővé válik más eszközök számára is a lemez felismerése.
(Kipróbálható: írj egy zenei sávot egy üres CD-re, és hagyd nyitva a szekciót. Tedd be a lemezt egy CD-lejátszóba. Néhány lejátszó nem fogja érzékelni a lemez jelenlétét, egyesek iszonyatosan felpörgetik a lemezt és akkor sem lassítják le a forgatást, amikor kiveszed a lemezt; mások egyéb véletlenszerű dolgokat fognak tenni. A TOC a lényeg!)
Ha lezárod az aktuális szekciót, és megnyitsz egy újat, akkor az aktuális szekció be- és kivezetése felíródik. Az aktuális bevezetésbe felíródik a TOC, amely tartalmaz egy mutatót a következő szekció TOC-jára. Ez a folyamat minden egyes lezárt szekciónál megismétlődik, így az egyik bevezetésről a másikra mutató linkek láncolata jön létre. Az átlagos CD-lejátszók nem ismerik fel a TOC-ok ilyen láncolatát, így csak az első szekcióban lévő sávokat látják. A CD-ROM meghajtó, hacsak nem hibás vagy történelem előtti típus, ismeri a többszekciós lemezeket, és vígan olvassa az első, utolsó vagy akármely köztes szekciót, a képességeitől és az operációs rendszer kérésétől függően.
Néhány CD-ROM meghajtó – nevezetesen bizonyos korai NEC modellek – kényes a nyitott szekciókra, és megakad, amikor megpróbálod beolvasni egy még nyitott szekció bevezetését. Követik a szekciók bevezetéseiben a csatolások láncolatát, de amikor az utolsóhoz érnek, nem találnak érvényes TOC-ot, és megzavarodnak. Habár ezek a meghajtók támogatják a többszekciós lemezeket, az utolsó szekciónak lezártnak kell lennie, hogy a lemezt sikeresen olvasni tudják. Szerencsére a legtöbb meghajtó nem így viselkedik.
Ha lemez-egyszerre (DAO) módban írsz, a bevezetés a folyamat legelején felíródik, mert a TOC tartalma már előre ismert. A legtöbb írónál nincs lehetőség annak megadására, hogy egynél több szekció íródjon fel lemez-egyszerre módban, ezért általában nem lehet többszekciós lemezt lemez-egyszerre módban készíteni, ehhez sáv-egyszerre vagy szekció-egyszerre írást kell használni.
A Windows bizonyos változatainál az Automatikus Lejátszás funkciója „fel fogja fedezni” a CD-R-t, amint a TOC felíródik rá. Ez akár az írási folyamat sikertelenségét is okozhatja, ezért van az, hogy a windowos szoftverek – szükség szerint – automatikusan kikapcsolják, illetve engedélyezik az AL-t. Ha ez nem így lenne, akkor sáv-egyszerre írásnál a lezárás közben, lemez-egyszerre módban az írási folyamat már az elején megszakad. A tesztírás mindkét esetben sikeres, mert a teszt során nem íródik fel a TOC.
A csomagírással készített lemezekre hasonló szabályok vonatkoznak a nyitott és lezárt szekciók tekintetében, ezért le kell zárni őket, hogy egy CD-ROM olvasóval használhatók legyenek. A http://www.mrichter.com/primer/primer.htm címen található „Packet Writing – Intermediate” dokumentum részletesebben tárgyalja ezt a témakört. (Néhányan a csomagírást PAO-nak (packet-at-once, csomag-egyszerre) szeretik nevezni.)
Az itt leírtakon túl még rengeteg részlet van. Például egy CD-R bevezetése tartalmaz egy előre felvett TOC-ot, amely megadja a felvételi réteg fizikai paramétereit, mint az író lézer szükséges teljesítménye, információk a lemezről, hogy hány blokk írható (az „ATIP”-ról a (2-38)-as fejezetben olvashatsz), bár ezekkel a dolgokkal rendszerint nem kell törődnöd.
A CD-n lévő zene tárolási módjában semmi különös nincs. Az egyetlen különbség a 16 bites 44,1 kHz-es sztereó WAV file és a zenei CD között a byte-ok sorrendje.
Egy WAV vagy AIFF file-t nem szükséges speciális formátumra konvertálni a CD-re íráshoz, hacsak nem olyan formátumról van szó, melyet a CD-író szoftvered nem ismer. Például bizonyos programok nem írnak MP3 file-ból vagy nem megfelelő mintavételi frekvenciájú WAV file-ból. Hasonlóan, nem kell semmi különöset tenned a CD-ről leszedett zenével, ez már olyan formátumban van, amelyet csaknem minden program megért.
Konvertáld a zenét a megfelelő formátumra – tömörítetlen 44,1 kHz-es, 16 bites sztereó, PCM – és a CD-író szoftver elintézi a többit. A bonyolult hibajavítás és a sávok indexelése alacsonyabb szinten történik.
Ne tévesszenek meg azok a programok (mint pl. a Win95 Intézője), melyek ”.CDA” file-okat mutatnak. Ez csak egy kényelmes módja a zenei sávok jelzésének, nem egy önálló file-formátum. Lásd a (2-36)-os fejezetet.
A MultiRead embléma azt jelzi, hogy egy CD vagy DVD-lejátszó olvassa az összes létező CD-formátumot, beleértve a CD-ROM-ot, CD-DA-t, CD-R-t és CD-RW-t. Lásd a http://www.osta.org/html/multiread.htm címen lévő leírást. Az embléma jelenléte egy CD-ROM meghajtón nem jelenti azt, hogy az olvassa a DVD-t.
A MultiPlay alapvetően ugyanez a dolog, csak a fogyasztói CD és DVD-lejátszókra. Lásd http://www.osta.org/specs/multiplay.htm.
Ez attól függ, hogy mit, hogyan írtál, és meddig jutott el a folyamat.
Ha a bevezetés írása közben maradt félbe, mielőtt bármilyen adat felíródott volna, a lemez valószínűleg nem használható. Néhány meghajtónak, nevezetesen bizonyos Sony modelleknek van egy lemezjavítás („repair disc”) opciója, mely erőszakkal lezárja az aktuális szekciót. Így egy második szekcióban lehet további adatokat írni a lemezre, de az első szekció adatai elérhetetlenek.
A lemez lezárása közbeni hibák lehet, hogy javíthatók. Néha a TOC a hiba előtt felíródik, és a lemez használható, ahogy van. Néha használható a „lemez lezárása” („finalize disc”) parancs valamely program menüjében, ami majd helyrehozza a dolgokat. Máskor az író visszautasítja a részlegesen lezárt lemez használatát, ekkor nincs mit tenni.
Az írás közepe táján fellépő hibák eredménye olyan CD-ROM, amelyben nemigen érdemes megbízni. Az adatok egy része rajta van, más része nincs. A könyvtárak több file-t mutathatnak, mint amennyit a lemez ténylegesen tartalmaz, és csak úgy tudhatod meg, melyek vannak rajta, hogy megpróbálod beolvasni őket.
A lemez-egyszerre módban írt zenei CD-k külön esetek. Mivel a TOC elöl van felírva, a lemez olvasható szabványos CD-lejátszóval, még ha az írási folyamat nem is fejeződött be. A sávokat le lehet játszani addig a pontig, ahol az írás megszakadt.
Ha csomagíró programot használtál, mint például a DirectCD, a Usenetet használók tapasztalatai szerint vagy nincs semmi baj, vagy rossz az egész, habár a DirectCD 2.5-tel adott ScanDisk program segíthet.
Ez a jelenség ismerős azoknak a felhasználóknak, akik már megpróbálták az írt zenei CD-ről leszedni a digitális zenét. Nagyon gyakran egy zenei CD másolata pontos mása az eredeti zenei adatoknak, de néhány száz byte beszúrásával az elején (és ugyanannyi byte lehagyásával a végén). Mivel ez a lemez elején talán 1/100 másodperc szünetet eredményez, nem igazán észrevehető.
A beszúrt byte-ok tényleges száma lemezenként kissé eltérő lehet, de egy adott író többnyire nagyjából ugyanannyit szúr be. Ez általában kevesebb, mint egy szektor (2352 byte).
Egy Yamaha-mérnök szerint a problémát a zenei és az alkódadatok közötti szinkronizáció hiánya okozza, a (2-15)-ös fejezetben leírt „jitter”-hez hasonlóan. Ugyanaz a probléma az adatfolyammal, ami miatt nehéz megtalálni egy blokk kezdetét olvasáskor, megnehezíti az adatok és az azonosító információ egyidejű felírását is. A mérnök szerint a hiba nem javítható sem a meghajtó firmware-jének sem az elektronikájának módosításával.
Zenei CD-k másolatának a másolása folyamatosan nagyobb szünetet eredményez, de ez nemigen vehető észre még több generáció után sem.
Legfeljebb 99 sáv. Mivel a sávszámot kétjegyű decimális számként tárolják „01”-gyel kezdődően (BCD kódolás), ezért ezt nem lehet meghaladni.
Egy sávnak a szabvány szerint legalább 4 másodperc hosszúnak kell lennie. A gyakorlatban a CD-írók különböző minimális sávhosszt engednek meg, de a legtöbb író visszautasítja az egy másodpercnél hosszabb sávok felírását.
A file-ok maximális száma függ a használt file-rendszertől. ISO-9660-ban (elméletileg) annyi file lehet, amennyit csak akarsz. Gyakorlatilag a DOS vagy a Windows a lemezt FAT16 file-rendszerként kezeli, így ha széleskörű kompatibilitást szeretnél, be kell érned kb. 65 000 file-lal.
Az SCMS a soros generációs másolást kezelő rendszer (Serial Copy Management System). A célja, hogy a fogyasztó az eredetiről készíthessen egy másolatot, de egy másolatról már nem. Az analóg felvételek elég gyorsan romlanak az egymást követő másolatokat tekintve. A digitális adathordozóknál ilyen mértékű generációs veszteség nem áll fenn, ezért a lemezipar kitalált valami olyasmit, aminek hasonló hatása van.
Az SCMS csak akkor érint, ha kommersz zenei berendezést használsz. A professzionális és a számítógéphez kapcsolható eszközökben nincs ilyen korlátozás. Az ilyen típusú eszközök közötti további különbségeket lásd az (5-12)-es fejezetben.
A rendszer úgy működik, hogy kódolják, hogy az anyag védett-e vagy sem, és a lemez eredeti-e vagy sem. A kódolást egy bit végzi, amely vagy magas, vagy alacsony, vagy öt keretenként váltakozva alacsony-magas. Az értékek jelentése a következő:
Ha kommersz zenei CD-írót használsz, az SCMS nem fogja engedni, hogy egy védett anyag másolatáról készíts másolatot. Nem akadályozza meg, hogy egy eredeti lemezről másolatot készíts, és nem gátol a nem védett lemezek másolásában sem.
Ehhez kapcsolódó helyek:
http://www.oade.com/tapers/scms1.html
http://www.mitsuicdrstore.com/SCMS_nh.html
http://www.xs4all.nl/~jacg/dcc-faq.html
Általában nem, de úgy tűnik, hogy egyes kommersz asztali zenei CD felvevők írnak fel ilyesmit. Az Egyedi Íróazonosító (Recorder Unique Identifier, RID) egy 97 bites kód, mely egy márkaazonosítóból, típusszámból és az egység szériaszámából áll. Az Egyéni Íróazonosítót minden 100. szektorba rögzíti az író – ilyen pl. a Philips CDR870 –, hogy meggátolják a szerzői joggal védett anyagok terjesztését.
A Windows mutat valami ilyesmit: „Volume Serial Number is 4365-0FED”. Ennek beállítása, úgy tűnik, nem lehetséges. Egyesek szerint a kötet-sorozatszámot a lemez adatai alapján generálják, hasonlóan ahhoz, ahogy a zenei CD-k is (majdnem) teljesen azonosíthatók a sávok száma és időtartama alapján.
Floppy- és merevlemezeken a „szériaszám”-ot a lemez formázási időpontjából és a dátumból képezik. A négy byte a következő:
A TOC (tartalomjegyzék-tábla, Table Of Contents) tartalmazza a lemezen lévő sávok kezdőpontjának és hosszának adatait. Minden CD-n van TOC. Ha nem lenne, a lemez olvashatatlan lenne CD-lejátszón vagy CD-ROM meghajtón. A CD-írók a lemez lezárása közben írják fel a TOC-ot. (A lemezek lezárásáról a (2-19)-es fejezetben találhatsz néhány további részletet.)
A „könyvtár” (directory) a file-ok listája. Ha Macet használsz, valószínűleg a mappa (folder) ismerősebb. Ez a file-rendszer része, mint a legtöbb CD-n lévő ISO-9660 vagy HFS file-rendszer. A zenei CD-ken nincsenek file-ok, így könyvtárak sincsenek rajtuk.
Semmi sem akadályoz meg abban, hogy egy CD-re közvetlenül FAT16 vagy Linux ext2 file-rendszert írj. Az más kérdés, hogy tudsz-e egy ilyen lemezt olvasni. (A Linux „mount” parancsával szinte bármit lehet olvashatóként mountolni, de a Windows nem feltétlenül ilyen készséges.) A CD-specifikáció meghatározza a TOC-ot, és jól meghatározott szabványok vannak bizonyos file-rendszerekre, de [tudomásom szerint] a CD szabványban semmi nem követeli meg, hogy egy adatsávot egy bizonyos típusú adattal tölts meg.
Az általános szóhasználat szerint, az „ISO” egy olyan file, amely a lemez teljes képét tartalmazza. Gyakran ilyen file-okat használnak, amikor teljes CD-ROM-ok képét küldik át az Interneten. Attól függően, hogy kivel beszélsz, az „ISO” utalhat minden lemezes kép-file-ra vagy csak bizonyos félékre.
A szűkebb értelemben vett „ISO” úgy készül, hogy egy teljes lemezt – a 0. szektortól az utolsóig – egy file-ba másolnak. Mivel a kép-file csak és kizárólag 2048 byte-os „cooked” szektorokat tartalmaz, így ilyen formában csak egy adatsáv tárolható, semmi más. Zenei sávokat, kevert módú lemezeket, CD+G-t, többszekciós és egyéb trükkösebb formátumot nem képes tárolni.
Ennek a hiányosságnak a kiküszöbölésére a szoftvercégek kifejlesztették a saját formátumukat, amely képes volt sokféle formátum tárolására. A Corel fejlesztése a CIF, amelyet még mindig használ a Roxio Easy CD Creator. (Mit jelent a CIF? Senki sem tudja, bár a „Corel Image Format” ugyanolyan jól hangzik, mint bármi más.) Jeff Arnold CDRWIN-je „BIN” file-okat készített, egy különálló „szimbólumjel-lappal” („cue sheet”), amely a leírást tartalmazta. Egy BIN/CUE párost a „binchunker”-rel tudsz kipakolni, ami most már bele van integrálva a Fireburner-be ( (6-1-50)-es fejezet).
Egy „.DAT” file szinte bármi lehet, de többnyire VideoCD-ről leszedett videó file. A http://www.vcdgear.com/ címen található program a .DAT-ot .MPG-gé tudja konvertálni, melyet az íróprogramok, mint pl. a Nero, közvetlenül fel tudnak írni.
Egy „.ISO” file, amely egy ISO-9660 file-rendszer képét tartalmazza, sokféleképpen manipulálható; CD-ROM-ra írható, Linux alatt mountolható „loopback” file-rendszerként (pl. „mount ./cdimg.iso /mnt/test 2141: -t iso9660 -o loop”), felmásolható egy partícióra és UNIX alatt mountolható vagy WinImage-dzsel megnézhető ( (6-2-2)-es fejezet). Nem biztos azonban, hogy egy ”.ISO” file ISO-9660 file-rendszer adatokat tartalmaz, és az emberek elég gyakran utalnak egyes dolgokra „ISO”-ként, holott az nem is az.
A „.SUB” file alcsatornaadatokat tárol. Néhány program a fenti formátumokon kívül ezt is kiolvassa.
Sok különböző file kiterjesztés létezik, pl. ISO, BIN, IMG, CIF, FCD, NRG, GCD, PO1, C2D, CUE, CIF, CD és GI. A Smart Projects IsoBuster programja – http://www.isobuster.com/ – majdnem minden lemezkép-formátumot képes megnyitni és használni.
(E fejezet további része egy filozófiai eszmefuttatás, ami nyugodtan átugorható. Az alábbiak inkább szemléletesek, semmint tényszerűek, a valóságos eseményekkel való bármilyen kapcsolat csak a puszta véletlen műve lehet.)
Az „ISO” kifejezés látszólag az „ISO-9660 disc image” rövidítése, amely már önmagában is gyanús. Az ISO-9660 egy szabvány, amely leírja a CD-ROM-okon leggyakrabban használt file-rendszert, de nem határoz meg semmilyen lemezkép formátumot. Helyesebb lenne „ISO-9660 file-rendszer kép”-ről beszélni.
Amikor leszedsz vagy elkészítesz egy CD-ROM képet, valaminek hívnod kell. Amikor CD-ROM-ot készítettek egy file-gyűjteményből ISO-9660 file-rendszer képet létrehozva, egy „.ISO” kiterjesztésű file-ba írták. Azután ezt a kép-file-t lehetett CD-ROM-ra írni. Történetesen az így elkészített kép-file szerkezete nem különbözött azokétól a kép-file-okétól, melyeket más CD-ROM-ok leszedésével állítottak elő, így, hogy ne bonyolítsák túl a dolgokat, a leszedett lemezes kép-file-okat is „.ISO”-nak hívták.
(Néhány program a helyesebb „.IMG”-et használta, de sajnos ez kevésbé volt általános.)
Ez azt jelentette, hogy ha leszedtél egy adatsávot egy HFS vagy ISO-9660 file-rendszerű lemezről, azt „.ISO”-ként jelölték. Ennek ugyanannyi értelme van, mintha megformáznák egy 1,4 MB-os PC-s floppyt HFS file-rendszerre, létrehoznánk rajta egy kép-file-t, és „FAT12 lemez kép-file”-nak hívnánk, mert az ilyen floppyk általában FAT-re vannak formázva. Bár ez igazából mindegy volt, mert nem számított, mi volt a file-ban, a program ugyanazt az eljárást használta a CD-re íráshoz is.
Ennek a kiterjesztés-konvenciónak köszönhetően minden file-t, mely egy CD-ROM szektoronkénti képét tartalmazta, ISO-file-nak hívták. Amikor a CD-írók berobbantak a hétköznapi életbe, és sok ember kezdett el kép-file-okat csereberélni, az újak nem tudták, hogy többfajta lemezképet is megkülönböztetnek, és mindenféle lemezképet „ISO”-nak neveztek.
Mostanában egyáltalán nem ritkák az olyan üzenetek, melyekben egy zenei CD „ISO-ját készítik”, pedig ennek semmi értelme sincs.
Még egy apróság: az "ISO" a Nemzetközi Szabványügyi Szervezetre utal (angolul International Organization for Standardization – a fordító megjegyzése). Mivel a szervezet nevének rövidítése minden nyelvben különböző lenne, ezért (angolul „IOS”, franciául „OIN”), ezért a görög „isos” („azonos”) szóból származü alakot használják. Lásd http://www.iso.org/.
Az általános hiedelem az, hogy azért, mert a CD tervezői olyan formátumot akartak, amelyre ráfér Beethoven IX. szimfóniája. Azt próbálták eldönteni, hogy mekkorák legyenek a lemez méretei, és ezt bizonyos előadás-változatok hosszából határozták meg.
A történetnek több különböző változata van. Egyesek szerint egy Polygram (akkoriban a Philips része) zenész, Herbert von Karajan azt akarta, hogy a kedvenc darabja ráférjen a lemezre. Mások azt állítják, hogy a Sony elnökének felesége szerette volna, hogy a kedvenc szimfóniája ráférjen a lemezre. A _CD-ROM Professional_ 1992. júliusi számában közölt riport szerint a Sony-nál dolgozó bizonyos Mr. Oga hozta meg a végső döntést. (Majdnem biztos, hogy az illető Norio Ohga, aki 1982-ben lett elnöke és COO-ja a Sony-nak, és azóta is magas beosztású igazgató.)
Az „urban legends” (városi legendák) weblapon van néhány érdekes cikk, melyet a téma iránt mélyebben érdeklődők elolvashatnak. A CD hossza és Beethoven kilencedik szimfóniája közötti kapcsolatot igaznak tartják az alt.folklore.urban FAQ-jában, de egyik konkrét változatot sem emelik ki .
http://www.urbanlegends.com/misc/cd/cd_length_skeptical.html http://www.urbanlegends.com/misc/cd/cd_length_karajan.html http://www.urbanlegends.com/misc/cd/cd_length_origin.html
Másik történet:
http://www.snopes2.com/music/media/cdlength.htm
A neten keresve rengeteg „nagyon megbízható forrást” lehet találni a téma különböző variációival.
Még nem zártad le a szekciót. A bevezetés – amely a TOC-ot is tartalmazza ( (2-27)-es fejezet) nem íródik fel, amíg a szekció nincs lezárva. A fenntartott hely elég nagy ahhoz, hogy szabad szemmel is látható legyen. A lemez lezárásáról további részleteket találsz a (2-19)-es fejezetben.
Egy keskeny csík látható, ha:
Lemez-egyszerre írásnál a bevezetés rögtön felíródik, így egy hiba után sem látható az íratlan sáv.
A BURN-Proof (vagy BurnProof) nem túl szerencsés rövidítése a Buffer-Under-RuN Proof kifejezésnek. Ezzel a technikával elkerülhető a puffer kiürülés, ugyanis az író felfüggeszti az írást, ha kezd kiürülni a puffer, és csak akkor folytatja, ha újra feltöltődik. (Ha nem tudod, mi az a puffer kiürülés, olvasd el a (4-1)-es fejezetet.)
Ideális esetben a félbeszakított és a folyamatos írás eredménye azonos lenne. A gyakorlatban lehet egy kis hiba annál a pontnál, ahol szünetelt az írás. A Sanyo 4x-es vagy gyorsabb CD-ROM meghajtót és 1995-ös vagy újabb zenei berendezést javasol a lejátszáshoz.
Általános az egyetértés, hogy ezek a technikák hatékonyak és nem okoznak észrevehető hibát.
Több különböző, konkurens technika létezik. Egy kis ízelítő (megjegyzés: a nevek többsége védjegyzett):
Majdnem minden 2001-ben vagy később bejelentett CD-író tartalmaz valamilyen puffer kiürülés elleni védelmet.
Néhány hasonló technika:
Úgy tűnik, háromféle DVD-lejátszó van:
Ha fontos, hogy a DVD-lejátszód kezelje a CD-R lemezeket, erről győződj meg, mielőtt megveszed a lejátszót. Lásd a (2-13)-as fejezetet.
Nem teljesen tisztázott, hogy mi olyat tesz a lejátszó, amely megrongálja a CD-R adathordozót. Ehhez a lejátszó lézernek olyan hullámhosszon és erősséggel kellene működnie, amely képes változást okozni a felvételi festékrétegben.
Nincs ismert példa olyan DVD-ROM meghajtóra, amely lemezeket rongált volna meg.
A legtöbb „nagynevű” gyártó igazából nem is maga készíti az adathordozókat, hanem más gyártóktól vásárolnak, és a saját logójukat nyomtatják a lemezekre. Általában nincs ezzel a gyakorlattal semmi baj, mert eszerint a lemezeket elég jónak találták ahhoz, hogy a Nagy Cég a nevét adja hozzá.
Ha azonban válogatós az írónk vagy a lejátszónk, akkor segíthet, ha több különböző adathordozót is ki tudsz próbálni. Ha több különböző márkájú lemezt vásárolunk, de mindegyik ugyanattól a gyártótól származik, akkor valószínűleg ugyanúgy is fognak viselkedni – csak az időt és a pénzt pazaroljuk.
Tehát… hogyan lehet kideríteni, hogy egy adathordozót valójában ki is gyártott? A rövid válasz: sehogy.
Csábító azt hinni, hogy a CD-R média azonosító alkalmazások (pl. (6-2-9)-es fejezet) megadják erre a választ. Sajnos az így kapott adat a legjobb esetben is megbízhatatlan. Charles Palmer, a cd-recordable.com-tól, ezt mondta a gyártók azonosításáról:
„Az ilyen programokat használók két dolgot szentírásnak vesznek, ezek a
Media Manufacturer (média gyártó) és a Dye Data (festékadat) információk.
Ez a két adat jóformán használhatatlan.
Ennek az az oka, hogy sok CD-R gyártó (mint pl. a CD-Recordable.com is)
a nyomómintát (a nikkel anyalemezt, melyről minden CD-R hordozót nyomnak)
harmadik féltől szerzi be. Ezek a külső gyártók (más lemezgyártók vagy
mastering houses) adják meg – az eredeti üvegmester készítésekor – azokat
az adatokat, melyet ezek az 'Azonosító' programok beolvasnak. A 'Gyártó'
neve rendszerint az a cég, amely a mesterlemezt készítette. Mivel a
mesterről készített nyomólemez a világ bármely gyártójához eljuthat,
minden egyes, az ilyen gyártók által erről a nyomólemezről készített
lemezen ugyanaz lesz a 'Gyártó'. Ez az információ nyilvánvalóan hibás és
lényegtelen. A CD-R-ekbe kódolt 'gyártó' információ csak nagyon ritkán
árul el többet annál, hogy ki készítette az eredeti mesterlemezt.
[…]
A másik adat (a festéktípus) is bizonytalan. Mivel a legtöbbAz „ATIP” részben lévő információk közül csak a lemez hossza megbízható adat. További megjegyzéseket a (2-38)-as fejezetben találsz.
mester/nyomólemez konfigurációt bizonyos festéktípushoz (ftalocianin,
cianin, azo stb.) fejlesztik ki, ezért a mesterlemezre kódolt 'festék'
információ azt a festéktípust jelöli, amelyhez a mesterlemez készült. Arra
természetesen nincs garancia, hogy az a gyártó, aki megveszi és használja
ezt a nyomólemezt, olyan festéket fog használni, amilyenhez azt tervezték.
Könnyen lehet, hogy egy CD-R gyártó a mesterlemezen tárolt 'festék'
információnak ellentmondó nyomólemez/festék kombinációt használ. Ezért ez
az információ is ugyanúgy potenciálisan félrevezető lehet, mint a fentebb
tárgyalt 'gyártó' adat.”
Igen. A DTS-sel (Digital Theater Sound) kódolt CD-k a legtöbb vonatkozásban követik a Vörös Könyv szabványát. A fő különbség az, hogy a zene nem 16 bites, 44,1 kHz-es sztereó PCM, hanem DTS kódolású. Ha egy ilyen lemezt teszünk be egy zenei CD-lejátszóba, akkor az felismeri a sávokat és megpróbálja lejátszani őket, de az eredmény csak sistergő zaj lesz.
A DTS CD-ket ugyanúgy lehet másolni, mint bármilyen más zenei CD-t. MP3-ba konvertálni őket azonban nem túl jó ötlet, mert a zene már eleve tömörítve van. (A DTS az MP3-hoz hasonlóan egy veszteséges hangtömörítés – a fordító megjegyzése.)
A DTS-kódolású CD-ket többnyire egy DTS erősítőhöz kötött DVD lejátszóval szokták lejátszani. A DVD-lejátszó egy S/PDIF csatlakozón keresztül továbbítja a többcsatornás hanginformációt az erősítőnek. Sok DTS CD 5.1 csatornás surround hanggal van kódolva, ami már elég jól tud szólni.
A „Vörös Könyv” a zenei CD-khez másodpercenként 44 100 mintavételi értéket határozott meg, és minden ilyen érték 16 bites sztereó PCM. A PCM jó választás a zene kódolására, a sztereót széles körben ismerik és támogatják, és a 16 bites adatokat nagyon könnyű szerkeszteni a már meglévő hardverekkel és szoftverekkel.
Miért 44 100? Miért nem egy kerek decimális szám, mint a 44 000, vagy egy kerek bináris érték, mint a 44 032? Miért nem 32 kHz vagy 48 kHz?
Az emberi fül általában 20 kHz-ig hallja a hangokat. Egy Nyquist nevű okos bácsi szerint kétszer ilyen gyakran kell mintát venni. A szűrők tökéletlensége miatt valójában egy kicsit 40 kHz fölé kell menni.
John Watkinson – _The Art of Digital Audio_, 2. kiadás, 104. oldal – szerint a frekvencia választását a digitális hangrögzítés hőskorában használt berendezések határozták meg. A digitális hangot nem volt célszerű merevlemezen tárolni, mert a másodpercenkénti 1 Mbps kapacitás sokba került akkoriban. Ehelyett videofelvevőket használtak, a mintavételi értékeket pedig fekete és fehér jelként tárolták. Ha megszorozzuk az egy sorba kiférő 16 bites sztereó minták számát az egy képen lévő sorok számával és a képkockák egy másodperc alatti számával, akkor megkapjuk a mintavételi frekvenciát. Kiderült, hogy a 44 100 mintavétel/másodperc mind az NTSC, mind a PAL (az USA-ban és Japánban, ill. az Európában használt színeskép-szabvány) formátumban előállítható. Ezt az értéket vette át a kompaktlemez is.
A „professzionális” hangtechnikában azért 48 kHz-et választottak, mert ez (egész számú) többszöröse az egyéb gyakran használt formátumokénak, pl. a telefonok 8 kHz-ének. Ugyanakkor elég nehéz jó minőségben konvertálni 48 kHz-ről 44,1 kHz-re, ami megnehezíti, hogy mondjuk egy zenei CD-t „kommersz” DAT deckkel másoljanak le. (Nos, ma már néhány kommersz DAT deck is ismeri a 44,1 kHz-es formátumot, de kezdetben csak a „professzionális” deckek tudták kezelni a kisebb frekvenciát.)
Viszonylag kis hallható különbség van csak a 44,1 kHz és 48 kHz között, mivel a kicsit nagyobb frekvenciaátvitel már az emberi hallás tartományán kívül van. Egyes nem hallható hangok a hallhatóakkal együtt lebegést okozhatnak, így jelenlétük észrevehetővé válik, de a 44,1 és 48 kHz között a legrosszabb esetben is igen kicsi a különbség.
Valójában a .CDA file-ok egyáltalán nem is file-ok. A Windows a zenei CD sávjait a kényelem kedvéért „.CDA” file-oknak mutatja. Így például a „.CDA”-hoz hozzá lehet rendelni egy zenei CD lejátszó programot, így a sávra kettőt kattintva elindul a lejátszás.
Maguknak a sávoknak a formátuma nagyon hasonló a WAV vagy AIFF file-okéhoz. Lásd a (2-20)-as fejezetet.
A DD-R és DD-RW a Sony által szabványosított „dupla sűrűségű” írható és újraírható lemezek. A lemezek kapacitása 1.3 GB és viszonylag olcsók, de nem kompatibilisek a jelenlegi CD vagy DVD egységekkel, a lemezeket csak DD-R/DD-RW meghajtóban tudod olvasni.
Ezek az írók a CD-R és a DVD-R között vannak kapacitásban és árban, de a kompatibilitás hiánya csökkenti a használhatóságukat. Ugyanakkor jó hír, hogy várhatóan képesek lesznek írni a CD-R és CD-RW adathordozókra.
Az ATIP az Absolute Time In Pregroove (abszolút idő a barázdákban) kifejezés rövidítése. Minden CD-R és CD-RW lemezen található egy előformázott spirális barázda, amely kicsit hullámzik. A barázda segíti az írófej pontos sávkövetését, a hullámzás (ez szinuszos, 22,05 kHz frekvenciával) időzítési információt szolgáltat az írónak. A hullámzás frekvencia-modulálva van egy +/- 1 kHz-es jellel, ami abszolút időjelet ad, ez az ATIP.
A bevezetésben, amely a lemez elején található, az ATIP jel olvasható, hogy a lemezről bizonyos információkat lehessen nyerni. Az egyetlen igazán hasznos információ a lemezen levő blokkok száma, melyet a barázda hossza határoz meg.
Az ATIP jel a lemez szerkezetéről és gyártójáról is tartalmaz adatokat, ezek hasznavehetőségéről a (2-33)-es fejezetben olvashatsz néhány megjegyzést. A http://www.orangeforum.or.jp/e/reference/index.htm címen volt ATIP információ, de a „Disc Identification Method” link most már jelszóval védett.
Az „ML” a „MultiLevel” rövidítése. A Calimetrics (http://www.calimetrics.com/) által készített meghajtók és adathordozók a hagyományos CD-R és CD-RW tárolókapacitásának és írási sebességének 3x-át ígérik.
A CD úgy működik, hogy a felületről visszavert fény erősségét mérik. A hagyományos lemezeken két szint van („pit” és „land”), az ML lemezeken egynél több szint van. Az adathordozó effektív bitsűrűségének emelésével 3-szor több adatot lehet felírni a lemez egy fordulata alatt, így mind a tárkapacitás, mind az írási sebesség megnő.
Ez a technológia a jelenlegi hardverek kismértékű változtatását igényli, és az ML írásra optimalizált lemezek szükségesek hozzá. Az ML eszközökkel megírt lemezek nem kompatibilisek a jelenlegi CD-lejátszókkal és CD-ROM meghajtókkal. Várhatóan azonban az ML-írók képesek lesznek CD-R/CD-RW lemezek írására is, ezért az ML támogatottsága viszonylag olcsón bekerülhet az újabb egységekbe.
[ 2002 elején jelentették be, fogyasztói CD technológiaként soha nem valósult meg. ]
A CD-MRW a munkaneve egy új CD-RW tárolási formátumnak, melyet a Mount Rainier Working Group (http://www.mt-rainier.org/) fejlesztett. A Mount Rainier group a CD-RW és DVD+RW operációs rendszerbeli natív támogatásához dolgozott ki specifikációkat, azzal a végső céllal, hogy felváltsák a floppykat és hasonló formátumokat (pl. Zip lemezeket).
Az EasyWrite egy marketing logó a Mount Rainier-kompatibilis meghajtóknak. Egy meghajtó akkor jogosult a logóra, ha átmegy a kompatibilitási és megbízhatósági vizsgálatokon.
Ezt a szabványt a Compaq, Microsoft, Philips és a Sony hirdeti. A weblap szerint „több mint 40 vezető ipari cég” támogatja, köztük operációs rendszerek árusítói és OEM PC-gyártók.
A formátum 500 MB (vagy több) adat viszonylag gyors tárolását ígéri, amit nem kell hosszasan formázni és használata nem igényli speciális szoftver telepítését.
Úgy tűnik, hogy a Mount Rainierrel készült lemezeken az adatok szerveződése valamelyest eltér az egyéb UDF megoldások esetén alkalmazottól, emiatt van néhány kompatibilitási probléma.
A Yamaha – az írott CD-k nagyobb „jitter”-ének csökkentésére – kifejlesztette az Audio Master Quality Recording technikát. Ez nem az a jitter, amellyel a zenei CD-beolvasó programok által használt „jitter correction” foglalkozik (2-15). Ez az a „jitter”, amelyről a jobb hifi rendszereket árusítók beszélnek.
A jitter időalap-hiba. Nem a digitális „1”-esek és „0”-ák sérülnek, hanem az az időzítés csúszik, amellyel az „1”-esek és „0”-ák a célállomáshoz érkeznek. Ez nem befolyásolja a digitális zenebeolvasást, ezért emiatt a jitter miatt nem kell aggódnod, amikor CD-t olvasol vagy MP3-at készítesz belőle. A CD lejátszásakor azonban számít.
A CD-ről a digitális jelet egy analóg folyamattal olvassák le: a lézer a CD-n található „pit”-ekről és „land”-ekről verődik vissza. Több tényező is szerepet játszhat abban, hogy a jelek a megfelelő helyre érkezzenek pontosan a megfelelő időben. A high-end CD-lejátszók képesek kijavítani ezeket az anomáliákat, de a legtöbb egység képtelen rá.
Az AMQ megnöveli a pit-ek és land-ek hosszát a CD-n, hogy növeljék a jel stabilitását. Ez csökkenti a CD játékidejét – egy 74 perces lemezre csak 63 perc zene fér –, de észrevehetően jobb lesz a hangminőség (a Yamaha szerint). Az eljárás azért működőképes, mert a CD-lejátszók automatikusan a megfelelő sebességre igazítják a lemez fordulatszámát.
A Yamaha leírása: http://www.yamaha.ca/computer/cp_AudioMQR.asp
Lásd a (4-18-2)-es fejezetet is.
Ha már néztél meg írható CD-t, valószínűleg észrevetted, hogy az írott és íratlan terület máshogy néz ki – ez a leggyakrabban kissé eltérő színt jelent. Az írólézer szabályozásával lehet olyan jelet készíteni egy lemezre, amely nem a CD-lejátszó, hanem az emberi szem számára értelmezhető. Sajnos az ehhez szükséges szabályozási szint nem érhető el, ha a firmware ezt nem támogatja.
2002 közepén a Yamaha bejelentette a „DiscT@2” (disc tattoo) módszert, amellyel közepes felbontású (kb. 250 dpi) grafikát lehet a lemez íratlan részeire rajzolni. A Yamaha szerint 256 színárnyalat érhető el (zöld, kék, vagy más – amilyen színű a lemez), de legjobban a sötétkék azo lemezeken működik. További részletek és néhány kép:
2004 márciusában a HP ettől eltérő ötletet jelentett be: a lemez megfordításával a címkés oldalra égetjük fel a mintát. Ehhez módosított író és különleges lemez szükséges, de így tinta és öntapadós címke nélkül lehetséges a nagyfelbontású címkézés. A „LightScribe” nevű technika leírása a http://www.lightscribe.com/ címen található.
Ez a fejezet azoknak szól, akik meg akarják érteni, hogyan is működik a CD. Ezek megértésére egyáltalán nincs szükség ahhoz, hogy meg tudj írni egy CD-t. Ezt elolvasva talán jobban meg fogod becsülni a CD-lejátszókat, és azt is jobban megértheted, hogy működik a másolásvédelem néhány formája.
Ez a fejezet a lemez olvasásának folyamatát ismerteti. Írás során a dolgok többnyire fordítva mennek.
Igyekeztem megtalálni az egyensúlyt, hogy elég információt közöljek, anélkül hogy elvesznék a részletekben. Bízom abban, hogy az itt leírtak elolvasása után átfogó ismereteid lesznek arról, hogy hogyan alakít a CD-lejátszó egy dudorokkal teli műanyagdarabot zenévé, és hogy pontosan tudni fogod, hol találhatsz további részleteket, ha szükséged van rá. Ha kézikönyvben megtalálható részletre vagy kíváncsi, a (2-43-6)-os fejezetben fel van sorolva néhány jó mű.
A CD-lejátszók a közeli infravörös tartományba eső 780 nm-es lézert használnak. A látható fény tartományát általában 400-700 nm közöttinek veszik, nem sokan látják a 720 nm-nél nagyobb hullámhosszakat. (A DVD ezzel szemben 635 vagy 650 nm-es látható – vörös – lézert használ.)
A meghajtó egy lézerrel megvilágítja a lemez „alján” a polikarbonátot (műanyag). Ez visszaverődik a fényvisszaverő rétegről, megint átmegy a polikarbonáton, és egy fénydetektor érzékeli az olvasófejben. A polikarbonát törésmutatója 1,55 körüli, ezért a lézer megtörik, amikor belép a lemez anyagába, így a lézer jobban fókuszálódik (a polikarbonát alján mért 800 µm-ről a fémrétegen kb. 1,7 µm-re). Ez csökkenti a koszok és karcolások hatását, mivel a felületi szennyeződésk hatását csökkenti a lézerfolt méretének kisebbedése. A CD felületén egy 400 µm-es porszem teljesen eltakarna egy, a CD felületén 200 µm-re fókuszált lézert, de egy CD-lejátszóra nincs nagy hatással.
Ha a fényérzékelő erős sugarat lát – a CD-szabvány teljes fényvisszaverésnél legalább 70%-os jelerősséget ír elő – akkor tudja, hogy egy „land” fölött van. Ha gyengénn jelet érzékel, akkor egy „pit” fölött járunk. Műszakilag az érzékelő a pit vagy land „alatt” van, ezért a fényérzékelő szempontjából a „pit” valójában egy dudor. A dudor magassága a lézer polikarbonátbeli hullámhosszának 1/4-e, így a dudorról visszavert fény fél hullámhosszas fáziskülönbséggel rendelkezik. A pitről és a környező landről visszaverődő fény így kioltja egymást. (A geometriai elrendezés olyan, hogy egy „pit” kb. 25%-os intenzitást ver vissza, nem 0%-ot. Például a pitek szélessége 0,5 µm, ami kb. 1/3-a a fókuszált lézer szélességének.)
Több optikai trükköt is használnak, beleértve a fény polarizációját és a diffrakciós rács hatását is. Az olvasófej például háromsugaras automata fókuszrendszert használ, amely a lézert pontosan a spirális sáv felett és a lemez aljától a megfelelő távolságban tartja. (Megjegyzés: ha a spirál szomszédos menetei túl közel vannak egymáshoz – azaz a „sávtávolság” túl kicsi –, akkor a lézeres sávkövetés felmondhatja a szolgálatot. Ezért nehezebb írni és olvasni a 90 és 99 perces lemezeket.) Érdemes azt is megemlíteni, hogy – mivel a fény a polikarbonátban jóval lassabban terjed – a CD-ben a lézer hullámhossza 500 nm körül van.
A CD-R és CD-RW lemezeken nincsenek pitek vagy landek. A CD-R lemezen az írólézer egy szerves festékréteget melegít fel nagyjából 250 °C-ra, ami így megolvad és/vagy kémiai bomlást szenved, és egy benyomódás vagy jel keletkezik a felvételi rétegben; ezek hozzák létre az olvasáshoz szükséges csökkent fényvisszaverő-képességet. A CD-RW adathordozóban az írólézer hatására a lemez anyaga kristályos (25% fényvisszaverésű) és amorf (15% fényvisszaverésű) állapotok között változik. Az amorf állapotúvá alakításhoz a felvételi réteget olvadáspont fölé (500 °C–700 °C) melegítik és hagyják gyorsan lehűlni, míg a stabilabb, kristályos állapot eléréséhez átmeneti hőmérsékletre melegítik (200 °C), és lassan engedik lehűlni. A CD-RW-t kisebb fényvisszaverő-képessége miatt a legtöbb régi lejátszó nem tudja olvasni.
A továbbiakban „pit” és „land” fog szerepelni, de a leírtak egyformán érvényesek nyomott, írható és újraírható CD-kre is.
A CD-n levő pitek és landek nem közvetlenül 1-eseknek és 0-knak felelnek meg. Egy pit eleje és vége (azaz a pit szélei) egy-egy 1-est jelent, minden más terület – a piteken és landeken belül – 0-st jelöl. A pitszélek közötti nullák számát pontos időméréssel határozzák meg. Ez egy hatékony eljárás, amely könnyen kezelhető elektromos jelet szolgáltat (ez egy NRZI kód – NonReturn to Zero Inverted – amely könnyen NRZ-vé alakítható, amelyben az 1-eseknek nagy feszültség, míg a 0-áknak kis feszültség felel meg).
A pontos időzítés azért lehetséges, mert a CD-k alapvetően önidőzítőek. Tegyük fel, hogy egy óra ketyegését hallgatod. Ha befognád a füled, és magadban számolnál tíz másodpercig, majd kinyitnád a füled, akkor – bár lehet, hogy kicsit elcsúsztál az órától, de – újra tudnád szinkronizálni magad. Lehet, hogy tévednél egy negyed másodpercet, de tudnád javítani magad, és biztos lehetnél abban, hogy a következő tizedik másodperchez is nagyjából az órával egyszerre érnél el. Ha 10 percig lenne a füled befogva, akkor ez nemigen menne.
A CD-k ugyanígy működnek. Minden pit éle egy hallható tiktaknak felel meg, a pit vagy land belseje azonban „néma”. Ha egy pit vagy land túl hosszú, akkor az olvasó órája nagyon el fog csúszni és kikerülhet a szinkronból. (Ezért van az, hogy a „nyers” írható lemezek nem teljesen üresek: van rajtuk egy előformázott spirális barázda, melynek „hullámzását” az író időjelként használja. Az ilyen frekvenciákon stabil, megbízható jelet előállító óra túl drága ahhoz, hogy az olcsó fogyasztói termékekbe beépítsék őket.) A 22,05 kHz-es hullámzás frekvencia-modulálva van +/-1 kHz-cel, ez hozza létre az ATIP jelet, amely a bevezetésben információkat tartalmaz a lemezről.)
A meghatározott pitméretek biztosítására a CD szabvány előírja, hogy két 1-es között legalább 2 és legfeljebb 10 nulla lehet. Ezt úgy érik el, hogy minden 8 bites byte-ot egy 14 bites értékre konvertálnak – ez a folyamat a nyolcról tizennégyre moduláció (Eight to Fourteen Modulation, EFM).
A lehetséges legrövidebb pit (vagy land) ezért 3 EFM bitet (100) kódol, míg a leghosszabb 11 EFM bitet (10000000000). Ha egy bit T idő alatt halad át az olvasófej alatt, akkor az ilyen hosszúságú piteket 3T és 11T piteknek nevezhetjük. Ha a meghajtó egy új helyzetbe pozicionálja a fejet, és 3T-nél rövidebb vagy 11T-nél hosszabb pitet talál, akkor egyből tudja, hogy a lemez forgási sebessége nem megfelelő, így megteheti a szükséges lépéseket annak beállítására.
Minden 14 bites EFM szó között van 3 „összekötő bit”. Mivel a CD-n nem lehet 3T-nél rövidebb vagy 11T-nél hosszabb jelek, ezért néha egy EFM kód után egy „1” vagy egy „0” kell, hogy következzen. Ilyen eset például, ha egy 1-esre végződő EFM kódot egy olyan EFM kód követ, amely 1-essel kezdődik. Az összekötő bitek ezen kívül megakadályozzák, hogy a keret szinkronjelének mintázata ott forduljon elő, ahol nem lenne szabad (lásd a következő fejezetet).
Ha az összekötő biteknek több olyan elrendezése lehetséges, ami kielégíti a futásidő és a szinkronjel felállította követelményeket, akkor azt választják, ami minimalizálja a jel kisfrekvenciás összetevőit. Ehhez a digitális összeget (Digital Sum Value, DSV) csökkentik a lehető legkisebbre. A DSV kiszámítási módja: egy landbe való átmenet után minden T-kor egyet adnak egy számlálóhoz, egy pitbe történő átmenetet követően pedig minden T-kor levonnak belőle egyet. Ha az összekötő bitek közé kerül egy 1-es, akkor a jel invertálódik, mivel így egy pitből landbe (vagy fordítva) átmenetet jön létre. A DSV minimalizálása azért fontos, mert a kisfrekvenciás jelek interferálhatnak a sávkövető és a fókuszáló szervó működésével.
Az EFM-kódolás következtében több bitet kell tárolni, de a kimenő jelben a lehetséges legmagasabb frekvencia kisebb lesz. Az átvitt bitek aránya az adathordozón található átmenetek számához képest nagy, így az adattárolás hatékony, és az órajel még visszanyerhető. Érdemes megemlíteni, hogy egy 3T pit hossza 0,833µm, a lézerfolt mérete ennek majdnem kétszerese, 1,7µm. Ha 2T vagy 1T pitek is lennének, akkor a lézer csak nagyon nehezen tudná érzékelni azokat. Ezért fontos, hogy az átmenetek ne legyenek túl gyakoriak: a lézer az átmenetek közötti időt jól tudja mérni, de nehezen veszi észre az átmeneteket, ha azok túl sűrűn követik egymást. Ahhoz, hogy az átmenetek jól érzékelhetők legyenek, meg kell növelni a pitek és landek méretét, ami csökkenti a lemez tárolókapacitását. (Lásd az AMQ leírását a (2-41)-es fejezetben.)
Az EFM-kódolást egy sor egymást utáni byte-on, úgynevezett „kereten” („frame”) hajtják végre. A források egy része – beleértve a SCSI-3 MMC specifikációt is – a CD szektort „keretnek” nevezik, de ez nem helyes elnevezés. Egy keret 24 byte felhasználói adatot tartalmaz, 1 byte alkódadatot és 8 byte paritást (a hibajavításhoz), így összesen 33 byte hosszú.
A lemezt olvasva minden keret előtt egy 24 bites szinkronjel és 3 összekötő bit taláható. A szinkronjel mintázata egyedi, máshol nem fordul elő a lemezen, így biztosítható, hogy az olvasófej pontosan megtalálja a keret kezdetét. (A szinkronjel 100000000001000000000010, három átmenet 11T-vel elválasztva, ami máshol nem fordulhat elő, mert az összekötő biteket direkt úgy választják meg, hogy ezt elkerüljék). Ha nem érthető, hogy miért van szükség szinkronjelre, akkor gondolj arra, hogy mindig, ha az olvasófej a lemez másik részére ugrik vagy ha az olvasást megzavarja egy karcolás, akkor 1-esek és 0-ák özönének közepén találja magát és ezt értelmeznie kellene. Amíg nem talál szinkronjelet, addig fogalma sincs, hogy egy keret elejét vagy közepét olvass-e, vagy hogy egyáltalán egy EFM szó mely részén jár.
A 33 byte-os keret többi része 14 bites EFM értékek, melyeket 3 összekötő bit követ. Ez azt jelenti, hogy egy keretben 588 (24 + 3 + (14 + 3) × 33) „csatornabit” („channel bit”) van. Ez az 588 bites szerkezet a „csatornakeret” („Channel Frame”).
Az EFM dekódolás és az összekötő bitek elhagyása után kapjuk az „F3 keretet”. ("F3 Frame"). Az alkódbyte-ot leválasztják, és a maradék adatot (ez az „F2 keret”) a CIRC (Cross-Interleave Reed-Solomon) dekóderbe juttatják. A dekódernek fontos szerepe van abban, hogy a CD-k és CD-ROM-ok működnek.
A CD-n a nyers hibaarány kb. 1 hiba minden százezer–egymillió bitben. Ez elég jó, de a másodpercenkénti 4 millió bit mellett (588 csatornabit per keret × 98 keret per szektor × 75 szektor per másodperc = 4,3218 Mbps) a hibák gyorsan halmozódnak. A CIRC kódolás fog 192 adatbitet (24 byte) és 64 bit (8 byte) paritást, megkeveri őket, és végrehajt valami bonyolult műveletet, amely tartalmazza a Galois Fieldet is. A biteket két hibajavító lépcsőben dolgozzák fel, ezeket C1-nek és C2-nek nevezik. A kimenet hatékonyságát a hibák számával fejezik ki.
A hibákat egy kétjegyű számmal jelölik, melynek első jegye a hibák számát, a második pedig a CIRC dekódolási lépcsőt adja meg. Az E11 az egy szimbólumos (javítható) hibákat jelöli a C1 dekóderben. Az E21 a két szimbólumos (javítható) hibák a C1 szinten, míg az E31 a három szimbólumos (C1 szinten nem javítható) hibák száma a C1 lépcsőben. Ezen értékek összege a blokkhiba-gyakoriság (Block Error Rate, BLER), ami a javítható és nem javítható hibák mérőszáma. CD szabvány az elfogadhatóság határának 220-as másodpercenkénti BLER értéket ad meg, 10 másodperces időtartamra átlagolva.
Az E12 számláló jelzi az egy szimbólumos (javítható) hibákat a C2 dekóderben. Mivel az adatok a C1 után keresztbe vannak fűzve, egy E31 hiba akár 30 E12 hibát is létrehozhat, ezért a magas hibaarány itt nem gond. Az E22 a két szimbólumos (javítható) hibákat számolja, ezek jelenléte rossz előjel. Az E21 és E22 összege adja a (burst error count, BST), ez a lemezen található fizikai sérülések azonosítására használható.
Bármely E32 hiba, amely három szimbólumos (nem javítható) hiba a C2 dekóderben, adatsérülést okoz. Zenei CD esetén ekkor interpolációt alkalmaznak, CD-ROM esetén a sérült adatokat magasabb szinten kell javítani. (Egyébként néhány zenei CD-s másolásvédelem működése ezen alapul. A CD készítői nem javítható hibákat hoznak létre a lemezen, melyeket egy zenei CD-lejátszó interpolálással kisimít, de a digitális zenebeolvasást végző CD-ROM egyszerűen a hibás biteket fogja továbbadni.) Néhány program, pl. a Plextor PlexTools az E32 hibát „CU hibának” nevezi.
A CIRC révén a bithibaarány 1:10–100 milliárdra csökken. A CIRC dekóderből kijövő 24 byte-ot „F1 keretnek” nevezik.
Megemlítendő, hogy az alcsatornák nem CIRC-kódoltak, ezért azok a felhasználó számára elérhető legmegbízhatatlanabb tárolók. Az EFM-kódolás jelent némi védelmet az egy bitet érintő hibákkal szemben, mivel a 16 384 lehetséges kombinációból csak 256-ot használnak, de paritásbitek nélkül a meghajtó csak annyit tud jelezni, hogy nem tudta helyesen beolvasni az adatokat. A Q alcsatorna – mely létfontosságú adatokat tartalmaz a lemezről – rendelkezik egy 16 bites CRC-vel.
98 darab 24 byte-os keret alkot egy 2352 byte-os szektort és 98 byte alkódadatot. A szektor F1 keretekből áll össze, melynek byte-jait felcserélik, megkavarják, és egy descrambleren futtatják keresztül. Scramblert azért használnak, mert így csökkenthető annak az esélye, hogy a szabályos bitmintázatok nagy digitális összeget hozzanak létre.
Fontos megjegyezni, hogy a 2352 byte-os szektor a legkisebb egység, amit a legtöbb CD-ROM meghajtó a szoftverek számára manipulálni enged. Ez már csak az alacsony szintű CD-ROM műveletek – mint a „RAW DAO-96” olvasás és írás – után áll össze. Ezért bonyolult egy lemezt „bitről bitre” lemásolni.
Egy zenei CD-n egy szektor 2352 byte adatot tartaknaz. A 16 bites sztereó minták 4 byte-osak, így egy szektor 2352/4 = 588 mintát tárol. A másodpercenkénti 75 szektorral így jön ki a másodpercenkénti 44 100 minta (44,1 kHz). Ennél a pontnál a zenei CD-k feldolgozása gyakorlatilag befejeződik. A CD-lejátszók a mintákat egy digitális-analóg átalakítóba (vagy S/PDIF csatlakozóra) vezetik, ahonnan aztután a hangszórókra kerül, míg az alkódadatok a kijelzés vezérlőjébe jutnak, így frissítik a perc:másodperc számlálót és a sávszámot.
Egy CD-ROM-on egy szektor 2048 byte felhasználói adatot tartalmaz, 304 byte egyéb célra használható. Minden adatszektor egy 16 byte-os fejléccel kezdődik:
A mód byte határozza meg a további 2336 byte kiosztását a szektorban:
A CD-ROM/XA (eXtended Architecture) Mode 2 kiterjeszti a CD-ROM Mode 2 definícióját. A Form 1 kis eltéréssel ugyanaz, mint a Mode 1 szektor, a 8 byte-os üres mező a felhasználói adatok elé került, és egy alfejléccel lett feltöltve. A Form 2 – melyet tömörített hang/video adatokhoz szántak – 8 byte-os alfejlécet, 2324 byte adatot és opcionálisan egy 4 byte-os hibaellenőrző (EDC) kódot tartalmaz. Az alfejléc csatorna- és adattípus információkat tartalmaz.
Egy CD szekciónak egyetlen módban kell felíródnia, de az XA specifikáció megengedi a formátum változtatását. CD-ROM/XA Mode 2-t használva választható a jobb hibajavítás vagy a nagyobb tárolókapacitás, és egy sávon belül is lehet váltani több alkalommal.
8 alcsatorna van, ezek jele P,Q,R,S,T,U,V,W vagy néha röviden „P-W”. (Az ECMA-130 szabvány az alkódbyte-okat „Control bytes”-nak („vezérlőbyte”) nevezi.) Minden keret tartalmaz egy alkódbyte-ot, és minden byte 1 bit P, 1 bit Q stb. alcsatorna információt tárol. 98 egymásutáni keret alkódbyte-jai alkotnak egy alkód „szakaszt” („section”). Minden csatorna első két bitje szinkronizációs célt szolgál, így csatornánként 96 bit hasznos adat tárolható (innen kapta a nevét a RAW DAO-96).
A zenei CD szabványa a P és Q csatornák tartalmát írja elő. (Ezeknek semmi köze nincs a P és Q paritáshoz.) A P csatorna egy sáv elejének megkeresésére használható, de a gyakorlatban az egységek zöme a több információt szolgáltató Q alcsatornát használja. A Q alcsatorna négyfajta információt tartalmaz: vezérlés (4 bit), cím (4 bit), Q adat (72 bit) és hibajelző (16 bites CRC).
A vezérlőbytek-ok adják meg a sáv zenei vagy adat voltát, a hangcsatornák számát (sztereó vagy kvadrofon), valamint a digitális másolás engedélyezett és az előkiemelés jelzést. A címbitek határozzák meg a Q adat rész formátumát. Az 1-es címmód a sávról tartalmaz információkat, a 2-es mód a katalógusszámot tárolja (pl. UPC kód, ez az egész lemezen állandó), a 3-as módban az ISRC (International Standard Recording Code, egy sávon belül állandó, de sávonként eltérő lehet) kód tárolódik.
Egy lemez három fő területre tagolódik: bevezetés, programterület és kivezetés. A bevezetésben a Q alcsatorna 1-es módja tárolja a lemez tartalomjegyzék-tábláját (TOC). A TOC a bevezetésben – a sérülések elkerülése végett – folyamatosan ismétlődik (ne felejtsük el, hogy az alcsatornákat nem védi CIRC kódolás). A programterületen és a kivezetésben az 1-es mód a sávszámot, az indexpontokat, a sávon belüli és az abszolút időt tárolja. A 0. indexpont a sáv előtti szünet (pregap) elejét jelöli, az 1. indexpont a zene kezdetét jelzi, a 2–99. közöttieket általában nem használják, de igény szerint megadhatók.
A Vörös Könyv szerinti zenei CD-k írásakor a sávok és indexpontok megadásának lehetőségét gyakran „PQ szerkesztésnek” nevezik, mivel ezeket az információkat a P és Q alcsatornák tárolják.
A CD szabvány nem definiálja az R–W alcsatornákat, csak azt írja elő, hogy ha nem használtak, akkor azokat nullákkal kell feltölteni. Jelenleg a CD+G (pl. Karaoke) lemezek, a CD-Text és néhány másolásvédelem használja ezeket.
Érdekesség, hogy míg 98 egymást követő keret byte-jai alkotnak egy alcsatorna „szakaszt”, ezeknek a kereteknek nem kell ugyanahhoz a szektorhoz tartozniuk. Lehetséges, hogy az alcsatorna szakasz egy szektorban kezdődjön és a következőben érjen véget.
Hajaj!
Egy kitűnő forrás Ken Pohlmann _Principles of Digital Audio_ könyvéből a 4. kiadás (ISBN 0–07–134819–0), különösen a 9. fejezet (a kompakt lemezekről) és az 5. fejezet (a hibajavításról). Ha valamivel rövidebb olvasmányra vágysz, nézd meg a régebbi _The Compact Disc Handbook_ könyvének 1992-es 2. kiadását (ISBN 0–89579–300–8).
Egy másik jó könyv John Watkinson _The Art of Digital Audio_, Focal Press, 1994 könyv 2. kiadása (ISBN 0-240-51320-7).
A http://www.ee.washington.edu/conselec/CE/kuhn/cdmulti/cdhome.htm címen több érdekes lap is található. Például a CIRC-ről ír a http://www.ee.washington.edu/conselec/CE/kuhn/cdmulti/95x7/iec908.htm, míg a http://www.ee.washington.edu/conselec/CE/kuhn/cdaudio/95x6.htm címen a lemez szerkezetéről, az optikáról és különösen a háromsugaras fókuszálásról található jó leírás.
A http://www.tc.umn.edu/~erick205/Papers/paper.html lapon a mintavételezésről, aliasingról, ditherről, DAC-okról és hasonló témákról vannak háttérinformációk.
Az ECMA-130 elérhető a http://www.ecma-international.org/ címről. Ez a dokumentum írja le a CD-ROM formátumát, beleértve a fizikai méreteket, optikai tulajdonságokat, a szektorformátumot és a Q-alcsatorna specifikációit is. Található benne néhány érdekes függelék is:
Ha a CIRC, RSPC, EDC és scramble eljárások forráskódjára vagy kíváncsi, keresd Heiko Eissfeldt edc_ecc.c (és ehhez kapcsolódó) file-jait. A kód a Mode2CDMaker, a CDRDAO és talán más programoknak is része.
Ha érdekel a DSV és az azzal kapcsolatos problémák leírása, akkor olvasd el a Philips szektor scrambler szabványát (US4603413), vagy valamely ezzel kapcsolatos, a digitális jelből a DC eltávolításáról szóló szabványt. A szabvány teljes szövege megtalálható a http://www.uspto.gov/ címen. Röviden:
„[...] Ha az ilyen oszcillációk frekvenciája viszonylag magas, akkorEzek szerint ha a jelben a DC ofszet túl nagy, akkor az olvasófej rosszul „látja” a lemezt. A fotodetektorben a feszültség nem esik le, ezért a pit és land közötti különbség nem lesz észrevehető.
olvasás közben a csatornabit jeleinek detektálása során a döntési szint
pontatlanná válhat. Az információ kiolvasását ez olyan mértékben
zavarhatja, hogy még a hibajavítás sem tudja kivédeni a hibákat.
Ezenkívül az olvasólézer sávkövető rendszere képtelenné válhat a pontos
sáv fölé állásra.”
A http://www.digit-life.com/articles2/magia-chisel/index.html címen található cikk azt vizsgálja, hogy egy különleges file felírása miért nem sikeres. Az derül ki belőle, hogy a „scrambleren” átjutva a file egy része a szektor szinkronjelével azonos bitmintát tartalmaz.
Ha a CD-R-ek szerkezetéről szeretnél technikai információkat olvasni, akkor keress rá az uspto.gov lapon az idevonatkozó szabványokra. Pl. az US5348841 szabvány a „Polimerbe ágyazott szerves festékes adathordozók egyszer írható–többször olvasható optikai lemezekhez” ("Organic dye-in-polymer (DIP) medium for write-once-read-many (WORM) optical discs").
Nem mindig.
A digitális zenei CD-k jobbak a hangkazettánál és a 8 sávos szalagoknal, és a digitális DVD filmek jobbak a VHS videokazettáknál. A mozikban játszott analóg film azonban jobb a DVD-nél, és az analóg studió mesterszalag is jobb egy zenei CD-nél. Az Apple II által keltett hangok is digitálisak, de nemigen szeretnéd, hogy úgy szóljanak a CD-id.
Egyes formátumok jobbak, másod rosszabbak. Az olcsó fogyasztói digitális formátumok többnyire jobb minőségűek az olcsó fogyasztói analóg formátumoknál (valószínűleg a 35 mm-es filmet kivéve, bár ez is változóban van). Ez nem azt jelenti, hogy a „digitális” jobb az „analógnál”, bár sok ember így érzi, mivel a fogyasztói elektronikai cégek reklámjai ezt sugallják.
A digitálisnak vannak előnyei az analóggal szemben. Ezek közül a legfontosabb a különböző algoritmusok használhatósága, melyekkel az eredeti digitális jel helyreállítható. A legtöbb analóg átviteli módnál az eredeti jel nehezen állítható helyre zaj és torzulások nélkül. Hátrány azonban, hogy túl nagy interferencia esetén a digitális jel használhatatlan lesz. Az (Észak-Amerikában és Japánban használatos) NTSC televíziók képesek negatív jel/zaj viszonyú adást is megjeleníteni, azaz olyat, amikor több a zaj, mint a jel. (Amikor nagyon hangyás a kép, akkor is ki lehet venni, hogy pl. éppen egy focimeccs megy.)
A digitálisnak hátárnyai is vannak, bár sokuk körültekintő rendszertervezéssel minimalizálhatók. A legalapvetőbb probléma a digitális jelek analógra történő visszalakításának igénye. Az ember érzékszervei analógak, ezért a hangot vissza kell alakítani feszültségge, amivel hangszórót hajtunk meg, a videót vissza kell alakítani a képernyőn megjelenő pixelekké. Az emberi szem elég könnyen becsapható – ha elég gyorsan frissítjük a képet, az agy azt hiszi, hogy folyamatos mozgást lát –, de a fül sokkal kifinomultabb. Kis eltérés a frekvenciában vagy az időzítésben – különösen sztereó jel esetén – már észrevehető.
Sok digitális formátum „veszteséges” tömörítési technikát használ. Az MPEG-2, MP3, DTS és SDDS algoritmusok a zene egy részét eltávolítják, hogy csökkentsék a tárigényt. Az eltávolított részek többnyire nem hallhatóak, de ez függ a tömörítés mértékétől és a hallgató fülének érzékenységétől is.
Mindent összevetve érdemes odafigyelni arra, hogy mit kapsz. Ne gondold azt, hogy egy digitális formátum jobb, pusztán amiatt, mert digitális.
A számítógép a dolgokat „bitekben” tárolja, melyek értéke lehet 0 vagy 1. Ahhoz, hogy valamit számítógépen tároljunk, át kell alakítanni bitek sorozatává. Ezt a műveletet nevezik „digitalizálásnak”.
Biztos láttál már tojásszeletelőt. Ha nem, egy olyan valamit képzelj el, mint egy asztalon fekvő könyv. Lapok helyett egy tojás formájú bemélyedés van rajta, borító helyett pedig egy keret van rajta, amelyen függőleges irányban egymástól azonos távolságra vékony drótok vannak kifeszítve. Felemeled a fedőt, beteszed a tojást, és amikor lenyomod a fedelet, a vékony drótszálak vékony, kerek szeletekre vágják a tojást.
A tojást persze érdemes előtte keményre főzni.
Tegyük fel, hogy digitalizálni szeretnénk egy tojást, hogy egy 3D modeltt készíthessünk róla, amit megjeleníthetünk a számítógépen. A szeletelőnknek 9 drótja van, így végül legfeljebb 10 szeletünk lehet. Betesszük a tojást a szeletelőbe, és felszeleteljük. Ezután megmérjük az egyes szeletek átmérőjét (feltételezzük, hogy minden szelet tökéletesen kerek), és a legközelebbi centiméterre kerekítjük. Az egyes szeletek mérete 0 cm-től (a tojás kicsi volt, ezért nem volt szelet) 5 cm-ig (a szeletelő szélessége) terjedhet.
Ha befejeztük, valami ilyesmi eredményt kapunk:
Ha megpróbáljuk a képernyőn megjeleníteni a digitalizált tojásunkat, akkor szembesülünk egy problémával. A kép nem egy gömbölyded tojásra hasonlít, hanem inkább egy halom egymásra pakolt lépcsőre, melyek összképe halványan emlékeztet egy tojásra. A méretei sem túl pontosak: a mi tojásunk legnagyobb átmérője 3,4 cm volt, de ezt le kellett kerekítenünk 3 cm-re.
Tegyük fel, hogy milliméter pontosan mérünk. Ha most kerekítenünk kell a mért értéket, akkor a kerekítési hiba sokkal kisebb lesz. A végeredmény sokkal jobban néz ki, de egy 0 és 50 közötti érték tárolásához 3 helyett 6 bit szükséges, ezért a tárigény megduplázódott 60 bitre. Ugyanakkor a kép még mindig lépcsősnek néz ki.
A kép azért lépcsős, mert egy szelethez csak egy átmérőt mérünk. A 7. és 8. szelet közötti átmenetkor hirtelen 3-cm-ről 2-re ugrunk. A digitális tojásunk azért nem gömbölyded, mert a digitalizálás során minden szeletnek csak az átlagos átmérőjét nézzük, pedig a szeletek átmérője az egyik végétől a másikig folyamatosan változik.
Ezen több módon is javíthatunk. Az első, hogy igyekszünk kitalálni a tojás eredeti alakját, és a rendelkezésünkre álló adatokhoz görbét húzunk – ezt „interpolációnak” nevzzük. A másik, hogy veszünk egy új tojásszeletelőt, amelyen sűrűbben vannak a drótok, így több szeletet kapunk, és a szeletek közötti átmenetnél kisebb lesz az ugrás. Ez megfelel a „mintavételi frekvencia növelésének”. Ha megduplázzuk a szeletek számát, akkor kétszeresére nő a digitális változat tárigénye.
Ha nagyon finom szeletekre vágunk és pontosan mérünk, akkor az eredetinek majdnem tökéletes reprezentációját kapnánk. Például ha egy molekulányi vastagságú szeleteket vágunk, és az átmérőt is molekulányi pontossággal mérjük, akkor egy rendkívül pontos képünk lesz, ugyanakkor ennek a tárigénye is iszonyatosan nagy. Valaminek a digitalizálásakor a kulcskérdés az, hogy milyen vastagra szeleteljünk, és milyen pontosan mérjük a szeletek átmérőjét, hogy a hasonlóság jó, de a digitális méret kicsi legyen.
A zenei CD a zene egy másodperces „tojását” 44 100 szeletre vágja, és megméri a szeletek „átmérőjét” 0 és 65 535 között (16 bit). Ezt külön elvégzi a bal és a jobb csatornákra is, az impulzuskód-moduláció vagy PCM formátumot használva. Ennek technikai rövidítése, amit például egy hangszerkesztőben is láthatsz, a „44,1 kHz 16-bit stereo PCM”.
Az egyes szeletek „átmérőjének” megmérését kvantálásnak nevezik. A mérés során végzett kerekítésből adódó hiba a kvantálási hiba. Az ebből a hibából származó problémákat „dither” (ez egy alacsony szintű zaj) alkalmazásával csökkenteni lehet.
A 44 100-as szám magyarázata a (2-35)-ös fejezetben található. A 16 bit választása is elég önkényes, de ez számítógépen nagyon könnyen kezelhető.
A digitalizálás során más problémák is adódnak (pl. az aliasing), és az analóggá történő visszalakaítás sem problémamentes (pl. a jitter miatt). A http://www.tc.umn.edu/~erick205/Papers/paper.html címen olvasható egy bevezetés.
Az újabb hangformátumok – mint a Super Audio CD és DVD-Audio – különféle mintavételi frekvenciát (egészen 96 kHz-ig), kvantálást (24 bitesig) és csatornaszámot (pl. 5.1 surround hangzás) kínálnak.
A „CDR-ROM” kifejezést az Optical Disc Corporation alkotta egy 2003. februári sajtókiadványban, és olyan lemezre utal, amely írható és nem írható részekből áll. Az egyik alkalmazási lehetőség, hogy egy CD-ROM-ra egyedi sorozatszám írható, vagy az írható lemezekre lehet reklámanyagot tenni (pl. néhány zeneszámot tartalmazó lemez, melyre további számok írhatók). További információk a http://www.optical-disc.com/ címen.
Az Eastman Kodaknak volt egy hasonló terméke néhány évvel ezelőtt, ezt „CD-PROM”-nak hívták. A weblapjuk szerint a CD-PROM forgalmazását 2002 októberében megszüntették. Lásd a http://www.kodak.com/US/en/digital/progCDR/ lapot.
2003 áprilisában néhány cég olyan technikákat kezdett bejelenteni, melyek segítségével a hagyományos CD-R lemezekre több adat rögzíthető. A DD-R és „ML” technológiával szemben nincs szükség speciális lemezre. Az így kapott lemezek kapacitása és kompatibilitása eltérő.
Amikor az emberek „C2 hibákról” (C2 errors) beszélnek, akkor többnyire a CD-n levő nem javítható hibák számára utalnak. A hibajavításról a (2-17)-es fejezetben található áttekintés, részletesebb leírást a (2-43-3)-as fejezetben lehet olvasni. Ezeket az értékeket „felülettesztelő” programok mérik.
Kétfajta C2 hiba van, és nem mindegyik meghajtó képes mindkettőt jelezni. A nem javítható C2 hiba azt jelzi, hogy adatvesztés történt. Zenei CD esetén a hiányzó adatot elsimítják, CD-ROM esetén a hiba a plusz hibajavítási szinten javítható lehet, így előfordulhat, hogy a hiba észre sem vehető. A javítható C2 hiba azt jelenti, hogy az adat sértetlen, de el fog veszni, ha a lemez állapota tovább romlik. A programok egy része megkülönbözteti egymástól a kettőt, és a nem javítható C2 hibát „CU error”-nak nevezi.
Az a jó, ha minél kevesebb ilyen hiba van. A kapott eredmény az író és a lemez tulajdonságainak kombinációja, és bizonyos esetekben befolyásolhatja a CD olvasására használt eszköz minősége is. Ha ugyanazokat a műveleteket két különböző márkájú lemezen végrehajtva az egyiken egyenletesen kisebb a hibaarány, mint a másikon, akkor valószínűleg érdemesebb a kisebb hibaarányú márkát használni. Könnyen előfordulhat, hogy egy másik íróval ellentétes eredmény születik – ezért nincs értelme azt mondani, hogy az X márka jobb az Y-nál anélkül, hogy komoly tesztelést végeznénk többféle íróval.
Néhány lemez elég rossz minőségű, ezek gyorsabban elromolhatnak, mint mások. Hosszú távú adatmegőrzéskor érdemes lehet időnként újra megvizsgálni a lemezeket, különösen, ha nagy tételben vett, „olcsó” lemezekről van szó. Nem sokat ér, ha ma kevesebb a hiba, de hat hét múlva a lemez olvashatatlan.
Ha sáv-egyszerre írással vagy csomagírással készült lemezen futtatjuk le ezt a tesztet, akkor az várhatónál jóval nagyobb számú hibát jelezhet a program, mivel a sávok, illetve az adatcsomagok közötti szünetek hibás területnek látszanak.
Azoknál a meghajtóknál, melyek képesek jelezni a hibákat, a hibaarány becslésére használható a Nero CD Speed (http://www.cdspeed2000.com/). Alaposabb vizsgálathoz meg lehet vásárolni a „CD Inspectort”, amely szoftverrel és egy kismértékben módosított CD-ROM meghajtóból áll (http://www.hda.de/english/products/checker/cd-inspector/cd-inspector.html).
Röviden fogalmazva: ilyen nincs.
Nincs olyan, hogy CD+R vagy CD+RW. Több különböző DVD formátum létezik, beleértve a DVD+R és DVD+RW-t, de mindezidáig CD-k esetén csak -R és -RW van. A „+” jelet tartalmazó CD formátumok (a CD+G-t kivéve, ami csak a zenei CD alcsatornáira ad meg előírást) többnyire gépelési hibák.
A HighMAT a High Performance Media Access Technology rövidítése. Először 2002 októberében jelentették be, fejlesztését a Microsoft és a Matsushita (Panasonic) végezte. A HighMAT CD-R/RW és (eventually) írható DVD formátumú lemezek digitális médiatárolási formátumát (zene, fényképek, mozgókép) határozza meg.
Noha manapság már számos DVD-lejátszó felismeri az ISO-9660 lemezeken található MP3 és JPG fie-okat, nem mindegyikük végez mindent ugyanúgy, és esetleg nem is támogatnak minden formátumot. Egy HighMAT-kompliens lejátszó a HighMAT formátumban készült lemez minden file-ját képes lenne kezelni. Végeredményben így nyugodtan teleírhatnánk egy lemezt képekkel és zenékkel, és elküldhetnénk bárkinek, aki HighMAT-lejátszóval rendelkezik, és biztosak lehetünk benne, hogy le tudja játszani.
Ezt a formátumot a fogyasztói elektronikai cikket gyártó cégek közül csak kevesen vették át, így még nem tudható, hogy fontos funkcióvá válik-e.
Részletek a http://www.highmat.com/ címen.
A VariRec („Variable Recording”) a Plextor írók azon képessége, mellyel a felhasználó megváltoztathatja a lézer erősségét zenei CD-írásához. Csak zenei CD-k 4x írásakor használható. A magyarázat szerint a lézer teljesítményének kismértékű módosítása lehet, hogy jobb hangzást eredményez bizonyos író és lemeztípus párosítás esetén.
A VariRec II 8x-ra növeli az írási sebességet, és kiválasztható az alkalmazandó írási stratégia is.
Elméletileg ilyen képességre nincs szükség, mivel az író rendelkezik az ismert lemeztípusokhoz szükséges lézerteljesítmények táblázatával, és más lemezekhez is meg tudja állapítani a helyes értékeket. A lemezek egy része ugyanakkor nem a helyes lemeztípus információkat tartalmazza, ezért néhány esetben segíthet a kézi módosítás.
A zenei CD-k minőségéről a (4-18-2)-es fejezetben, az írási sebességekről és lézerenergiákról a (3-31)-es fejezetben lehet olvasni.
Igen. A DVD-n forgalmazott filmeken általában van egy régiókód, ami megakadályozza, hogy más országok lejátszóin nézzék meg a filmet. A CD-ken ilyen megkötésre nincs lehetőség. A zenei CD-k, CD-ROM-ok és VideoCD-k a világ bármely részén egyformán használhatók.
A CD-R és CD-RW nem tartalmaz „piteket” abban az értelemben, ahogy azok a nyomott CD-ken vannak. Ha az anyagot kiégetnék, akkor éreznénk a CD-íróból kiszökő égéstermékek szagát. Ha az elégett anyag nem tudna kijutni a CD-ből, akkor valószínűleg megrepedne a lakkréteg (azt a folyamatot, amikor egy szilárd anyag gyorsan gáz halmazállapotúvá válik, közkeletűen „robbanásnak” nevezzük).
Nem pontos az a megfogalmazás, ha az írt CD-n „mélyebb” vagy „sekélyebb” pitről beszélünk, mert egyáltalán nincsenek rajta pitek. A szerves festéknek vagy a fázisváltó rétegnek úgy változik meg az állapota, hogy az módosítja a fényvisszaverő tulajdonságát. A CD-lejátszó számára a végeredmény ugyanaz, noha a fényvisszaverés legnagyobb értéke eltérő lehet. Különböző olvasófejek esetén ugyanakkor különböző az eredmény, pl. a DVD-lejátszóknak nehézségei vannak a CD-R olvasásával, de a CD-RW és a nyomott CD ritkán okoz gondot számukra.
Egyébként sem kívánatos, hogy a nyomott CD-n „mélyebbek” legyenek a pitek. A pit mélységét úgy választották meg, hogy a visszavert fényben 1/2 fáziskülönbség legyen. Ha a pit sekélyebb vagy mélyebb volna, akor elveszne ez a hatás.
A CD olvasásának fizikájáról a (2-43-1)-as fejezet szolgál további részletekkel.
A kifejezés a normál CD-R lemezek középső karimáján található kis kitüremkedő gyűrűre utal. A gyűrű miatt az egymásra rakott lemezek között marad egy kis rés. Azt, hogy a lemezeinken van-e ilyen gyűrű, eldönthetjük úgy, hogy egymásra rakjuk a lemezeket, és a külső peremüknél lenyomjuk őket. Ha a rakás összenyomódik, akkor van a lemezeken gyűrű; ha nem, akkor nincs.
A gyűrű hasznos lehet, amikor automata íróba rakjuk a lemezeket, mivel így a lemezek nem tudnak egymáshoz tapadni. A lyuk mentén elhelyezkedő címkékkel vagy az oda történő nyomtatással azonban problémák adódhatnak, ezért gyakran ugyanazt a lemezt gyűrűvel és anélkül is meg lehet rendelni.
A gyűrűs lemezek akkor is előnyösebbek lehetnek, ha csak alkalmanként írunk CD-t, és hagyományos címkézést használunk. A perem a CD alján van, így ha a lemezt letesszük az asztalra, akkor a lemez alsó felülete csak kis részen érintkezik közvetlenül az asztallappal, ezért kisebb az esély a lemez megkarcolódására.
FAQ Copyright © 2005 by Andy McFadden. Minden jog fenntartva.